Egyház, kábítószer, drogfüggőség 11.

"Ahol Isten és ember találkozik..."

Két évtizede, 1985 novemberében a Magyar Ifjúság című lapban (az egyik akkori "szócsőben") egy drogproblémával kapcsolatos, jelentős terjedelmű interjú jelent meg. Címe: Szombat este harapunk. Ebből idézek:

"Van egy, és nem is jelentéktelen rétege a narkósoknak, amelynek tagjai eltalálnak valamelyik vallási gyülekezethez. A gyülekezetek, kisközösségek tagjai előszeretettel tanyáznak aluljárók, terek környékén, ahol összeszedik a magatehetetlen, begyógyszerezett fiatalokat, és elviszik őket a ťközösségŤ-be. Ennivalót, pénzt, ruhát adnak nekik, és elkezdik megtéríteni az ő vallásukra. Ez az eljárás lehetne szimpatikus is, de legtöbbször nem az. Ha valaki ily módon kigyógyul a kábítószerből, többé nem akar a társadalom életében tevőlegesen részt venni, kizárólag a gyülekezet melegében érzi biztonságban magát a gonosz, ťrosszŤ külvilággal szemben. A gyülekezetek embereket nyernek meg isten [sic!] szolgálatára, mi embereket vesztünk el."

Ezt az elhíresült idézetet több tanulmány is közölte a már keletkezése idején is megmosolyogtató naivitásáért és igaztalan vádjaiért. Az egyre súlyosbodó társadalmi problémák, így a devianciák a nyolcvanas évek közepén a tudományos kutatások terepéül szolgáltak, a három "T" közül pedig a "tűrt" kategóriába tartozott az egyházak kezdeményezése, segítő tevékenysége ezen a területen. A pasztorális, gyülekezeti, közösségi munka parodisztikus megjelenítése, ahogyan "öszszeszedik a magatehetetlen, begyógyszerezett fiatalokat, és elviszik a közösségbe", akkor és most is nehezen olvasható bosszankodás nélkül.

Amikor ezek a sorok íródtak, egyházunkban néhány pap és közösség alkalmanként próbálkozott az elsősorban szipuzó, valamint gyógyszerfüggő fiatalok segítésével, osztozva fájdalmukban és a társadalom előítéletes, stigmatizáló viszonyulásában. Akkor még Szabó János atya volt az egyetlen, aki felhatalmazást is kapott ehhez a munkához. A 2002-ben bemutatott Kanyaron túl című film - ugyan napjainkba áttéve, de - ennek az időszaknak és fiatalon elhunyt testvérünknek a küzdelmeit mutatja be.

Az Új Ember hasábjain vissza-visszatérően szerepel a szenvedélybetegség problémája, egyházunk e téren kifejtett tevékenysége. Két évtized múlva is annyit tudunk mondani, hogy néhány lelkes intézményen (például a Katolikus Karitászon belül tevékenykedő RÉV Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat) és néhány pap aktív tevékenységén kívül korunk e nagy kihívására a hazai pasztorális munkának nincs kiérlelt válasza, felkínált alternatívája. Az Egyház, kábítószer, drogfüggőség című vatikáni kézikönyv ezért jelentős dokumentum, hiszen a maga műfajában magyar nyelven egyelőre még csak ehhez fordulhatunk bátorításért, ösztönző tudásért, konkrét javaslatokért, amelyeket meg kell fontolnunk.

Ha nehezen vesszük is tudomásul, az egyháznak küldetése van.

"Az egyház már sokszor kifejezte álláspontját a kábítószerekkel kapcsolatban. Bebizonyította elkötelezettségét, amint ezt a világban működő helyi közösségeinek pasztorális tevékenysége tanúsítja. Egyre komolyabb munkára van szükség, amelyet a püspökkari konferenciáknak minden országban támogatniuk kell. Az egyház felelősséggel tartozik a kábítószer gyötrelmével szemben, minden embernek segíteni akar, hogy Isten előtt szabadon élhessen a világban. Jézus példája nyomán a szegények, a betegek, a szenvedők, a kirekesztettek az egyház számára is a legkedvesebbek. A názáreti zsinagógában mondott első tanítástól kezdve Jézus mindvégig azért volt itt, hogy szabadulást hirdessen az embereknek, ťszabadulást hozzon az elnyomottaknakŤ (Lk 4,16-21). A koronkénti igények függvényében az egyház mindig arra törekedett, hogy választ találjon az emberiség problémáira. Az élet és az emberi méltóság védelmében gyakran kellett szembehelyezkednie az alapvető emberi és erkölcsi értékeknek, az emberről vallott nézetének ellentmondó divatokkal, áramlatokkal.

Az egyháznak - minden jóakaratú emberrel együtt - harcolnia kell a kábítószerfüggők kirekesztésének megnyilvánulásai ellen, amelyek a következők: a szegény, elmaradott városrészekbe való kiszorításuk, félelem a kábítószer-fogyasztók megsegítésétől, a velük való találkozástól, viselkedésük megrögzött elítélése, kizárásuk a munkahelyekről, a társadalmi támogatás megtagadása, a kábítószerfüggők és a kisebb dílerek alkalmi és szervezett bűnelkövetése miatt érzett bizonytalanság. Valós problémákról van szó, amelyek súlyos terhet jelentenek a társadalom és a lelkipásztori tevékenységet végzők számára, s amelyek olyan egészségtelen, pusztító légkört teremtenek, amelynek megváltoztatása a nevelői munka feladata." (371-372)

Kemény beszéd. Próbáljuk közel engedni magunkhoz a fenti sorokat, és ne "lefátyolozott szívvel és bezárt elmével olvasni" - ahogyan John Main bencés szerzetes írja egyik könyvében.

Kirekesztettség. Egy évek óta ismétlődő attitűdvizsgálat keserű tanulsága, hogy amit nem ismerünk - ide tartozik a bonyolult, szövevényesnek tűnő kábítószer-probléma is -, attól félünk. Arra a kérdésre, miszerint a megkérdezettek kit nem szeretnének, hogy a szomszédságukban lakjon, a kábítószereseket utasítják el a legjobban, holott a megkérdezettek többségének közvetlen tapasztalata nincs velük kapcsolatban.

Miért van ez? Vajon így gondoljuk mi is? Tudjuk-e szemlélni ezt a problémát (is) az emberi méltóság középpontba állításával? Ha nem, miért?

Mi történik azokkal a diákokkal, akikről kiderül, hogy kábítószert használnak? Biztosítunk-e számukra lehetőséget a változásra, vagy eltávolítjuk őket?

Hagyjuk, hogy napjaink gyakran sokszor önmaguknak is ellentmondó divatvéleményei vagy ezek tagadása sodorjanak bennünket, vagy keressük az evangéliumon alapuló válaszokat és cselekvésmódokat?

Súlyos teher e kérdésekre önmagunknak és egyházunknak is megadni a jó válaszokat, de nem odázhatjuk el.

"Különbség van az orvosi, a pszichoterápiás és a pasztorális tevékenység között, de az emberi élet mély egységét nem törheti darabokra a terápiás folyamat. Itt, a mélyben van az a hely, ahol Isten és ember találkozik egymással. Az orvosi kezelés igyekszik leszoktatni a kábítószerről. A pszichológiai kezelés során a beteg főleg a lelki konfliktusok, az élettörténet, a traumát okozó helyzetek elemzésén dolgozik. A pasztorális szolgálat Krisztus követésére vezeti az embert, olyan döntésekre, amelyek megváltoztatják mindennapi életét. Mindez azzal a bizonyossággal jár együtt, hogy az Úr meghívásának elfogadása öröm és boldogság forrása. A pasztoráció munkáját végző embernek az üdvözítő és megszabadító evangéliumi reménység tanújává, hírnökévé kell válnia.

A lelkipásztorkodás célja, hogy vezesse az embereket és lelki gyógyulást hozzon. Nem lehet úgy értelmezni ezt a munkát, mint valami humanitárius vagy szociális szolgáltatást, amely a következő lépésben elvezet a kereszténységhez. A pasztorális tevékenység megáll önmagában. Igyekszik enyhíteni a szenvedéseken, és olyan helyeket hoz létre, ahol a létükben és méltóságukban megsebzett emberek újjászülethetnek." (478-479)

Az egyház küldetésének és a pasztorális munka evangéliumi alapjainak áttekintése után sorozatunk következő részében a befogadás és a meghallgatás pasztorációjának szempontjait ismertetjük.

(Folytatjuk)

Kály-Kullai Károly

mentálhigiénés szakember

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu