Nézőtér

Madárszabadító, felhő, szél

A 37. Magyar Filmszemle egyik alkotásának címe ez. A szemle prospektusát böngészve akadtam rá. S bár a rövid ajánló, mellyel illették, nem sokat árult el, tudtam, ha mást nem is, de ezt biztosan megnézem.

Az utóbbi tíz esztendőben nem láttam ilyen szép filmet. Szaladják István rendező olyan úton jár, amelyen kevesen tudnak a nyomába szegődni. Olyan filmes hagyományt követ, amelynek vállalásával Tarkovszkij halála óta csak nagyon kevesen próbálkoztak. Olyan nyelvet használ, melyet sokan nem ismernek, s aki igen, sajnos, az is elszokott tőle.

Igen, elszoktunk attól, hogy egy film hosszú szalagja - út. Egészen pontosan zarándokút. Elszoktunk attól, hogy az egészen egyszerű dolgokról beszéljünk. És elszoktunk attól, hogy ha nem kell, egyáltalán ne beszéljünk. Elszoktunk a széptől. Elszoktunk az ilyen szavaktól: bűnhődés és áldozat. Elszoktunk attól, hogy egy film végre úgy szólít meg, hogy nem vágja arcunkba az igazságot, nem erőltet, nem kiábrándít, nem erőszakol meg bennünket. Hanem egyszerűen: létezik. Elszoktunk attól, hogy egy film lehet költészet, és lehet imádság. S lehet így együtt a kettő. De akire valaha is hatással volt, akár irodalmi, akár filmes élményei alapján az orosz lélek spiritualitása, érteni fogja, és mélyen szívébe zárja ezt az alkotást.

A magyar író-rendező filmje ugyanis nem magyar. Orosz a helyszín, oroszok a szereplők, orosz a nyelve, a zenéje, orosz a filmes hagyomány, amelyet folytat. S az érzékenység, mellyel a témához nyúl, sokkal inkább a keleti kereszténység látásmódját és mélységét tükrözi, mely azonban a mi világunktól sem idegen. Hiszen az ortodoxia mélysége édestestvére a nyugati misztikának. A Madárszabadító alakjában ott van az orosz jurogyivij, a "szent őrült", és benne van a mi Ferencünk is, aki prédikál a madaraknak.

Mert a történet ennyi: egy csodaszép arcú vándor az aranyló búzamezőben csapdába ejtett madarakat szabadít ki. Érti a madarak, a virágok nyelvét. Később azt mondja magáról: ő a felhő és a szél. Egy fiatal parasztfiú hallgatja, aki egy kalitkába zárt madárral igyekszik a szerelméhez. Az úton más vándorokkal is találkoznak. Mindannyian a megtisztulást keresik. Vezekelnek.

Vezeklésük egy ponton találkozik, majd folytatják útjukat: a megbocsátás, az áldozathozatal és az igazi szabadság felé. Tiszta és megtisztító erejű film. A beszélgetések, amelyek elhangzanak, képek nélkül is önálló egészet alkotnak, akár egy hosszabb lélegzetű vers. Talán meglepőnek tűnik, hogy magyar rendező, aki filmjének szövegét is maga írta, miért ülteti azt át egy másik nyelvre. De itt nemcsak az orosz filmes hagyomány, az orosz gondolkodásmód hangsúlyos, hanem az orosz nyelv is, melynek lágysága, zeneisége nélkül már nem lenne a film ugyanaz. A képek és a zene ugyanolyan erejű benne, mint a szó. Olyan aranyos ragyogásban fénylik a helyszín, a kalászmező, mint az ikonok háttere. Ebben a végtelen térben lépkednek a szereplők, de egy idő után mi, nézők is észrevétlenül átlépünk ebbe a világba. Gózon Fransisco, a film operatőre olyan csodát teremtett, amely keveseknek sikerül.

Hogy miről szól a film? Az élet erejéről, a szépségről, a megtisztulásról. De olyan meggyőző erővel, hogy a végén történő kegyetlen gyilkosság, a tiszta ember meggyalázása és halála sem ingathatja azt meg.

Koncz Veronika

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu