"Jó embert nevelünk..."

Világképet, életmódot, személyiséget alakítanak Pécsett

Minden szülő dédelgetett reményeivel találkozik az a pedagógiai felismerés, hogy minden emberpalántában rejtőzik egy bizonyos képesség-, készségegyüttes, amely csak neki adatott meg, amiben ő a legjobb. Ennek felismerése, tudatosítása és erősítése az általános iskola feladata. Ugyanígy az is, hogy teherbíró, továbbfejleszthető alapismeret-hálózatot nyújtson. A pécsi Szent Mór Iskolaközpont nem csupán a tanulók értelmét csiszolja, hanem az egész személyiségüket igyekszik kibontakoztatni, melyhez a zene és a társművészetek intenzív, személyiségformáló erejét használják föl. Erről beszél az intézmény igazgatónője: Ruzsalyné dr. Pécsi Rita.

Sok olyan katolikus intézmény van, ahol a teljes személyiséget formáló képzés folyik a művészeti oktatás segítségével?

- Sajnos az egyházi kezelésben lévő oktatási intézmények között csupán 9-10 művészeti iskola van az országban, s az olyan modellű intézmény, mint a miénk, ahol ez az oktatásba belefűzve, és nem attól függetlenül működne, nagyon kevés, holott az elmúlt tíz év tapasztalata alapján már komoly eredményekről tudunk beszámolni. Meggyőződésünk, hogy csak jó emberből lesz jó szakember. Iskolaközpontunkban a gyerekek világképét, életmódját, személyiségét alakítjuk. Az érzelmi intelligenciájukat nem véletlenszerűen neveljük, hanem tervszerűen, egyénileg vagy csoportosan, s indirekten, tehát a legjobb módon, a művészet eszközével. Ez a valódi Kodály-módszer. Nem az, hogy azt mondjuk, legyen ennyi vagy annyi énekóra, hanem hogy minden nap érje olyan hatás a gyerekeket, mely a személyiségüket formálja. Nálunk például az iskolai életet átszövi a kamarazenélés. Ennek során a gyermek megtanulja, hiszen tapasztalja, hogy akkor leszünk jók, ha nem a saját sikeremet tolom előtérbe, hanem "alájátszom" neked. Kialakul a kooperativitás készsége, hogy nem egyedül csinálok valamit, hanem ketten többre megyünk. Ha ez hatéves korától érettségiig része az életének, akkor a további tanulásának, az otthonának, a barátságainak is részévé válik.

Sok iskola mondja, hogy fontosnak tartja az érzelmi nevelést, de mikor tudnak ezzel foglalkozni? Az iskolai óraszám korlátozott, nincs pénz, támogatás a délutáni foglalkozásokra, s a napközi sem más, csak felügyelet. Még mindig hatalmas ismerethalmazt akarunk átadni, de a sok időt igénylő, személyes élményeket nyújtó művészeti-érzelmi nevelésnek ugyan hol van helye? Ezt csak tervezetten lehet végezni, véletlenszerűen nem. S az eredmény nem hét- vagy tízéves korban látszik, de a hetedikeseinknél már igen, akik kezdenek kamaszodni. És ha a személyiségüket formáló hatásokat nem kapták meg addig, akkor kezdenek kezelhetetlenné válni a tanulásban, a magatartásukban. A nevelésben minden hosszú távra szól. A hibák is hosszú távon jönnek elő, s nem lehet tünetileg kezelni őket. Ha az oktatásirányítás nem gondolja át, hogy mit is tűz ki célul, akkor már a tanítás sem fog sikerülni, mert csak részismereteket adunk, nem egy jó, átjárható bázist, s a nevelésben pedig eszköztelenek maradunk. Ha az érzelmi intelligencia készségeit nem neveljük, akkor azok torzak maradnak, és lehúznak.

Az önök intézménye hogyan tudja átlépni a korlátozott óraszám és finanszírozás nehézségeit?

- Nálunk a zeneiskola és a képzőművészeti iskola bele van fűzve az iskolai oktatásba. Két intézmény működik tehát, de egy házban, s a közös órák délelőtt zajlanak, az egyéni és kis csoportos órák pedig délután. Ez nemcsak azzal az előnnyel jár, hogy a gyerekek mindent megkapnak egy helyen, hanem azzal is, hogy például a matematikaóra és a szolfézs, az elméleti és a készségtárgyak váltogatják egymást. Amikor a művészeti iskola beköltözik egy általános iskolába, a falakra is más dolgok kerülnek, s ez sem mindegy. Ha egy közepes tanulónak kint van egy bőrtáskája, amilyet a boltban sem kapni, és azt mondhatja, hogy bár bizonyos tantárgyakból nincs jó jegye, de ezt ő készítette, akkor növekszik az önbecsülése, és a tanulók között az egymás értékeinek felismerése. Úgy látom, hogy ez a jó modell: együtt él a két típusú iskola, nincsenek elszakítva, össze lehet kapcsolni őket.

Ami a közoktatásból hiányzik - az énekóra, a rajzóra: mert lefaragták -, azt a művészeti iskola megadja, így a gyerekek az alkotó humán tartalmakból sokkal többet kapnak, mint azt a közoktatás megengedné, s ez mégsem illegális, hiszen a másik iskola éppen kötelezően nyújtja azokat. Ekképpen kiegészíti azt a felelőtlen közoktatási órarendi rendszert, amely hosszú távon nem számol azzal, hogy mi lesz ezekkel a gyerekekkel, milyenné alakul a személyiségük. Ráadásul a művészeti iskolában is jár a normatív támogatás, ami a tagozaton nem.

Kik adják a gyermekeiket az önök iskolájába?

- Elsősorban azok a családok, amelyek másoktól hallanak rólunk. Mi az egész személyiséget nevelő, széles bázisokat lehelyező, személyes törődést biztosító, elkötelezett, keresztény értékrenden alapuló, hosszú távban gondolkodó, biztos tudást és életképes idegen nyelvi ismereteket adó iskola vagyunk, ezért azokat a családokat keressük, akik hasonlóan gondolkoznak, és eddig is így próbálták nevelni a gyereküket.

A felvételi beszélgetéskor nem plébánosi ajánlást kérünk, hanem elmondjuk, hogy a hit gyakorlati élésére neveljük a gyerekeket. Olyan szülők gyermekei is jöhetnek tehát, akik azt mondják: eddig nem így éltünk, de ezentúl másképp szeretnénk alakítani a családunk és a gyermekeink életét. Szükséges, hogy a családnak ugyanúgy célja legyen, hogy a gyermek ne csak okos, de jó ember is legyen, mint nekünk, és ehhez nem elég az, hogy úgy érzi, ő toleráns. A gyereknevelésben nem lehet, hogy "tolerálom, amit a másik csinál a gyerekemmel"! Köztudott az is, hogy a keresztény életformát, szemléletmódot, meggyőződést nem lehet egy-egy hittanórával vagy vasárnapi vallásgyakorlattal kialakítani. Mi azzal segítünk a keresztény szülőknek - akiknek hivatásuk, hogy olyan hitet adjanak a gyermekeiknek, amely egész életre szóló megtartó, irányt mutató, az életet krisztusivá formáló erővel rendelkezik -, hogy az iskolánkban is egyértelműen keresztény értékrenden alapuló légkörrel vesszük körül a tanulókat, látják a tanáraink szóbeli és tettekben megnyilvánuló példaadását, és a keresztény kultúra különböző tantárgyakba integrált tartalmaival találkoznak, valamint a vallási szokások rendszeresen viszszatérő élményével.

A szülőnek, mint minden embernek, nagyon nehéz függetlenítenie magát attól a világ által sugallt szemlélettől, hogy arra kell törekedni, hogy a gyermek sikeres legyen, s ezért elsikkad az a cél, hogy boldog, teljes ember váljék belőle, akinek az üdvössége a legfontosabb...

- Kétségtelenül nem könynyű a szülők dolga. De én azt mondom, hogy ne veszítsük el a reményt és a türelmet attól, hogy széllel szembe megyünk. Egyedül se a család, se az iskola nem tudja megóvni a gyerekeket, de ha öt-hat-tíz felnőtt összekapaszkodik, és az érzékeny periódusában mellette vannak, és kísérik a gyermek nevelődését, ismeretei beágyazódását, szórakozását, barátságait, akkor később az átadott értékrend a döntéseiben majd visszajön.

Iskolavezetőként az a véleményem: ne az legyen a kiindulópont, hogy mit kívánnak a teljesítménycentrikus szülők. Az idő bennünket igazol, és meghozza az eredményeket. A 10-11-12. osztályban már látszik, hogy a diákjaink kiegyensúlyozottabb, értékrendjükben jobban választó és a tanulásban is eredményesebb fiatalok. A jól nevelő iskola az értékelési rendszerében nem csak a teljesítményeket veszi figyelembe, hanem sok mást is, hiszen a rendszeretet, humorérzék, pontosság, udvariasság, társakhoz való viszony, a szünetben tanúsított magatartás, a másik elfogadása, a figyelmesség, a kritika meghallgatása, az érzelmek megfelelő kifejezése mind fontos - és mi ezt írásban értékeljük is. Ez jó a gyereknek, hiszen látja, mennyi értékes tulajdonsága van, még ha az osztályzatai esetleg csak közepesek. De jó a szülőnek is, aki hajlamos azt gondolni, hogy minden rendben van, ha a gyereke jól tanul. A szülő maga rontja el, nem arányosan fejleszti, ha csak azt kérdezi meg a hazaérkező gyerekétől, hogy hányast kapott. Mert nem mondhatjuk, hogy példás tanuló az, aki toporzékol és "betart", ha valami nem tetszik neki, bár kiváló eredményei vannak.

Igen jó volt az egyház "Jót tenni jó" plakátja. A világ azt súgja-harsogja, hogy alulmaradsz mindenhol, ahol jót tettél, ám aki megtapasztalta ennek örömét, annak hiába. Az tudja, hogy ez olyan élmény, amelyet nem lehet megvásárolni.

Nálunk a tanári kar nem óraadók összessége, hanem testület. Munkatársaink nemcsak pedagógusok, hanem emberek is. A körülmények az intézményünkben talán nem ideálisak, de a tartalom jó. A személyes élmény, amelyet a művészeti tevékenység során kapnak a gyerekek, védőoltást jelent, és a hatására később jó feleletet fognak adni a kérdésre: te milyen életre vágysz?

Madocsai Bea

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu