A Hortobágyon

Néhány hete egy csodálatos napot töltöttem a Hortobágyon. Ragyogott a nap, a szellő éppen csak lengedezett, és körben, bármerre néztem, mindenütt madarak. Az egyik halastóba hangos gágogással több száz nyári lúd ereszkedett le, a vizen búbos vöcskök, tőkés récék, szárcsák úszkáltak, a gáton fiatal róka nézett rám csodálkozva, aztán gyorsan eltűnt a nádszegélyben. Az útmenti ezüstfákon vonuló csilpcsalpfüzikék táplálék után kutattak, kedves "csip-csup" hangjaik a tavaszt idézték. Távolabb seregélycsapat emelkedett a magasba. Szorosan összezártak, óriási sötét golyót alkottak a kék égen, ami ragadozó közelségét jelzi. És valóban, egyikük lemaradt, és már hiába próbált csatlakozni társaihoz. A kis sólyom villámként csapott rá, és már vitte is a nálánál alig kisebb madarat. Az északi tundrákról érkezett, hogy Magyarországon seregélyt fogjon.

Andris fiammal órákat töltöttünk egy elárasztott legelő közelében. A sekély vízben és a füves szigeteken legalább ötezer madár, libák, récék, bíbicek, cankók, partfutók pihentek, keresgéltek. A nyári ludak megfontolt léptekkel sétálva csipegették a füvet, a csörgőrécék a vízben tótágast állva a fenék iszapjában kutattak táplálék után. Pajzsos- és füstös cankók, havasi partfutók, bíbicek szaladgáltak a sekély vízben, elnyújtott kiáltásokkal néhány nagy póling érkezett, később lilikek és vetési ludak ereszkedtek a többiek mellé. A csatorna nádszegélyében zöld levelibékák brekegtek, az egyik nádszál hegyén cigánycsuk hintázott, búcsúzó füsti fecskék suhantak dél felé, nem messze tőlünk észak felől érkezett réti pityerek szálltak a fű közé.

Aztán hirtelen felrobajlott a seregnyi madár. Gágogva emelkedtek a magasba a libák, a récék, bíbicek, cankók és partfutók követték őket. Ekkor már mi is láttuk a riadalom okozóját. Hatalmas rétisas közeledett méltóságteljes szárnycsapásokkal, de nem lehetett éhes, mert csak fordult egyet a víz felett, aztán továbbrepült. Alig tűnt el, a nyugalom nyomban helyreállt. A madarak, egyik csapat a másik után, újra a vízre és a legelőre ereszkedtek, és rövidesen éppen olyan jóízűen ettek, úszkáltak és fürödtek, mint a sas érkezése előtt. Órákkal később újabb riadó volt, fiatal vándorsólyom tűnt fel, de jöttére csak a kisebbek, bíbicek, cankók, csörgőrécék emelkedtek fel, a libák maradtak. Zárt tömegben, kinyújtott nyakkal figyeltek, de nem mozdultak. A sólyom sem lehetett éhes, nem törődött a szerterepülő madarakkal, egy kupacra ült, és kényelmesen elhelyezkedve talán korábbi zsákmányát emésztette.

Késő délután már az éjszakázni induló darvakat vártuk a megfigyelőtoronyban. Az első csapat még nem sietett, leszálltak a legelőre, és ugrálva, szárnyaikat emelgetve táncolni kezdtek. A távcsövek közelre hozták őket, nagyszerű látvány volt. Aztán, ahogy sötétedett, és a nap az ég alján vöröslő felhők közé csúszott, megkezdődött a húzás. Egyik V betű a másik után szállt át felettünk hangosan krúgatva az éjszakázóhely, a mintegy három kilométernyire lévő nagy halastó, a Kondás felé. Szálltak a darvak, a nagy, nyújtott nyakú szürke madarak, amelyek minden őszszel magukkal hozzák a távoli észak krúgató üzenetét a magyar pusztára.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu