Illés Sándor

Nem kapcsolható...

Halálunk után is együtt élünk szeretteinkkel. Az emlékek sose halnak meg, szívünkben melegít a fényük. Látjuk őket a múlt ködében, a hangjukat is halljuk, a tekintetüket is magunkon érezzük. Nincs teremtmény, aki ne emlékezne anyja féltő, óvó mozdulataira. Velünk élnek itt maradt használati tárgyaik: a szék, amelyen pihentek, az asztal, amelynél ettek, a bot, amelyre támaszkodtak. És nem feledjük szokásaikat sem. Részei vagyunk elmúlt életüknek.

Jaj, a mama babos kendője! Apám szipkája. A nagyapa ceruzacsonkja. Meg az a meseábrákkal ékesített kis tányér, amelyikből a fiam enni tanult. Verte kanalával a porcelánt, durcás fintorokat vágott. Vagy amikor beszélni tanult, és kimondta az első szavakat.

Engem "Pakának" becézett. Szokása volt, hogy a fülemhez hajolt és belesúgta: "Paka, szeretlek!"

Sosem engedett elmennem otthonról búcsúcsók nélkül. És aztán ujjaival utánozva a gépírást mutatta, hol vagyok: dolgozni mentem. Órákig elült mellettem szótlanul, amikor otthon dolgoztam az írógépen. Amikor felnőtt és távol került otthonról, nem mulasztotta el, hogy naponta ne telefonáljon. Sokszor csak annyit: "Szeretlek, Paka!"

A szeretet nagy ölelésében mindig velem volt. Hol a fjordok mellől hívott, valahonnan Norvégiából, hol Dél-Afrikából, egyszer Miamiból. Amerre vitte a zene szárnya, mert elegáns tengerjáró hajókon zongorázott. Megéreztem előre, hogy mikor hív, éjszakánként vártam a hangját. Aztán csak a suttogását, mikor már súlyos betegség gyötörte. Élete utolsó napjaiban csak lélegzésének neszét hallottam a kagylóból, már nem volt hangja. De némán is azt kiáltotta: "Szeretlek, Paka!"

Aztán elment a túlsó partra, de még hallom most is Chopin muzsikáját, ha rágondolok. És bárhová tekintek, bármihez kezdek, mindenütt jelen van. Mert a halottak velünk élnek.

A napokban kutattam az íróasztalfiókomban, s ráleltem diákkorának egyik használati tárgyára, egy csonka radírgumira. Aztán egy iskolafüzetre, amit a feleségem tett el emlékül.

Utolsó oldalán egy sebtiben írott feljegyzés. Talán levélnek szánta vagy naplórészletnek, vallomásnak. Lehet, hogy nekem írta, hogy értesítsen élete nagy fordulatáról.

Nyolcadikos tanulója volt egy általános belvárosi zeneiskolának, és első randevújára készült. Így szólt a füzetbe írt bejegyzés, amelyet az akkoriban kapott töltőtollával írt a vonalas papírra:

"Farkas Tomival együtt hivatalosak vagyunk Zsuzsikáékhoz egy vasárnap délutáni zsúrra. Zsuzsikának van egy barátnője, Magdika, akibe a Tomi nagyon szerelmes. Nekem bevallotta, egyszer sírva is fakadt, amikor róla beszélt. Nekem Zsuzsika tetszik inkább, szeretem a szőkéket.

Amikor először találkoztunk, rámnevetett, majd amikor elbúcsúztunk, nem csak azt mondta, hogy szia, hanem a kezét is nyújtotta. Melegít még most is a tenyere, ha rágondolok. Újabban sokat gondolok rá. Azt mondta, ő is rám. Ezért hívott meg hozzájuk.

Nem tudom, mit vigyek neki ajándékba. Egy szál virágot vagy egy tábla csokoládét inkább. Szeretnék valakitől tanácsot kérni. A Paka talán útbaigazíthatna..."

Eddig a vallomás. Vagy levél? Lehet, hogy nekem írta, de nem küldte el, nem is kérdezett, nem beszélt erről. A férfivá válás első bizonytalan lépései voltak ezek.

Tűnődöm, mit is vitt Zsuzsikának ajándékba azon a vasárnapon. És hogy később találkozott-e vele? Talán leste, várta valamelyik utcasarkon az iskolából jövet, s elment vele a cukiba, ahol csokoládéfagyit szopogattak, és talán megfogták az asztal alatt egymás kezét is. És összeért a térdük.

Forgattam kezemben a meglelt füzetet, adtam volna talán tanácsot is, de már késő. A füzet fedőlapján egy telefonszámra bukkantam. Hat számjegyű volt, tehát egy valaha élő szám. Talán ha felhívnám? Jelentkezne valaki és én a halott fiamat kérném a telefonhoz. "Halló, itt a Paka! Hallasz?" Egy kis szünet után valaki beleszól: "A szám nem kapcsolható!" Leteszem a kagylót.

A túlvilágra nincs telefonvonal. Csak a hit...

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu