A megkezdett örök élet

November a halottak hónapja: olyan időszak, amikor a temetőket járva gyakrabban gondolunk elhunyt szeretteinkre, a halálra, a mulandóságra, és talán az örök életre is. Amikor emlékeinkkel telve szomorú szívvel felkeressük a temetőket, úgy érezzük, hogy óriási szakadék és távolság van a földi élet és a túlvilági élet között. Ritkán gondolunk arra, hogy hitünk szerint elválaszthatatlan és folyamatos kapcsolat van a küzdő egyház és a megdicsőült egyház, illetve a földön végbemenő kegyelmi életünk és az örök élet között.

Sokszor halljuk, hogy a feltámadás és az örök életbe vetett hit hitünk egyik fontos, lényeges igazsága, mégis legszívesebben nem gondolunk rá, vagy pedig csak úgy, mint a világ végén bekövetkező eseményre. Pedig a feltámadás, az örök élet már most is meghatározza életünket, mert a Krisztus-követő keresztény élet a feltámadás és az örök élet reménységében való élet. A teológusok szerint könynyebb lenne megérteni és elfogadni a feltámadás hitigazságát, ha nem feledkeznénk meg arról a kegyelemtani meglátásról, hogy a kegyelmi élet a megkezdett örök élet, az örök élet pedig a kegyelmi élet beteljesedése. Jézus Krisztus által a Szentlélekben már itt a földön bekapcsolódunk az isteni életbe, a feltámadáskor pedig csak az válik teljessé, tökéletesebbé, amit már itt a földön is birtokoltunk, de még elveszíthető formában.

Nemcsak a teológia, hanem Szent Pál apostol leveleinek olvasgatása is erről győz meg bennünket. Az apostol ismételten beszél arról, hogy mi, hívő emberek a keresztségben meghaltunk Krisztussal együtt, "hogy miként Krisztus az Atya dicsőségéből feltámadt a halálból, úgy mi is új életre keljünk" (Róm 6,4). A megkereszteltek meghaltak a bűnnek, de "élnek az Istennek Jézus Krisztusban" (Róm 6,11). Az új élet Krisztusban, a feltámadottban való életet jelenti. Ezért azt kell mondanunk, hogy "mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg" (2Kor 5,17). De Pál apostol itt nem áll meg, továbbviszi a gondolatot, amikor a megkereszteltekről mint a Krisztussal együtt feltámadottakról beszél: "Ha tehát Krisztussal feltámadtatok, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján" (Kol 3,1). Még egyértelműbben fogalmaz, amikor azt mondja: "Isten Krisztus Jézusban ugyanis föltámasztott minket, és vele együtt maga mellé ültetett a mennyben" (Ef 2,6). A Krisztusban való új élet, a kegyelmi élet tehát már részesedés az örök életben, és mindez már most itt, ezen a földön megvalósul. De ez a realitás még nem egészen nyilvánvaló: itt a földön csak rejtett módon van jelen, és csak a hit által fedezhető fel: "Hiszen meghaltatok és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben. Amikor majd Krisztus, a mi életünk megjelenik, vele együtt ti is megjelentek dicsőségesen" (Kol 3,3-4).

A keresztény élet, a Krisztussal való együttélés azt is jelenti, hogy a mi helyünk igazán ott van, ahol Krisztus van. Így érthető az apostol megfogalmazása: "A mi hazánk azonban a mennyben van. Onnan várjuk az Üdvözítőt is, Urunkat, Jézus Krisztust" (Fil 3,20). Ezért azt mondhatjuk, hogy földi életünk, zarándoklásunk ideje az a létforma, amelyre az jellemző, hogy távol vagyunk az Úrtól, hiszen "a hitben élünk, a szemlélet még nem osztályrészünk", "így jobban szeretnénk megválni a testtől, és hazaérkezni az Úrhoz" (2 Kor 5,6-9). A Krisztussal való kapcsolatunk itt a földön még nem teljes. Tökéletessé csak akkor válik, ha az Úr ismét eljön, és "átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez, azzal az erővel, amivel mindent hatalma alá vethet" (Fil 3,21).

A szentírási elemzés alapján összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a keresztény élet lényege szerint: élet Krisztussal és Krisztusban. Nagy áldás lenne számunkra annak megértése, hogy folyamatos kapcsolat van földi életünk és az örök élet között. Vallásos életünknek tulajdonképpen három fázisa és három fokozata van: az első a kegyelmi élet - a hit segítségével Jézus Krisztusban a Szentlélek által már itt a földön közösségben élünk a Szentháromsággal. A második, az úgynevezett köztes állapot: a halál és a föltámadás közötti Krisztussal való közösségünk, amely egyrészt már a földi testtől megszabadított, másrészt a mennyeit még nélkülöző állapot. A harmadik, a végső fázis a beteljesedés, amely a megdicsőült testben való feltámadást és az örök életet hozza meg számunkra.

Hinnünk kell tehát, hogy a Szentlélek erejében folytonosság van mostani Krisztusban megélt kegyelmi életünk és az eljövendő örök élet között, de sajnos ott van a nehezen elfogadható nagy és sötét "szakadék" is a földi és az örök élet között. Reményünk szerint a hit majd látássá tökéletesül, amikor a megdicsőült Krisztussal leszünk odaát, és meglátjuk Istent.

Az evangéliumok alapján hittel valljuk, hogy Krisztusban az eszkaton (a végső idő) már eljött. Joggal következtetünk arra is, hogy a megváltás műve nemcsak az emberre, hanem a kozmoszra is vonatkozik, és a világ vége a történelem beteljesülését jelenti. Jézus eljövetele nemcsak valami új kezdetet jelent az üdvtörténetben, hanem egyúttal olyan esemény, amely a beteljesülés irányába viszi ezt a teremtett világot. Jézus első, de főként második eljövetele a beteljesedés lehetőségét adja meg a világnak.

Dolhai Lajos

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu