|
![]() |
||||||||||||||||||||||||||||||||||
![]() |
|
![]() |
![]() |
Gének sodrában - gének kordában Két hete a mindenáron gyermeket akaró mentalitásról gondolkodtam ezeken a hasábokon. A minap - épp ellenkező tartalmú - beszélgetésben volt részem: régi ismerősömmel utaztunk egy autóban, s persze szóba kerültek személyes vonatkozások is: család, gyermekek. A fiatalember teljes meggyőződéssel jelentette ki: semmi szüksége gyermekre. Kérdésemre, hogy ezt hogyan is gondolja pontosan, azt felelte, nem érzi hiányát. No meg aztán nem érzi magát alkalmasnak, képesnek sem az apaságra. De a legfőbb érve így hangzott: nem akarja, hogy a saját - bocsánat a szóért, idézet következik - "hülye génjeit" továbbadja. (Mi tagadás, a következő mondata hallatán hajlottam arra, hogy egyetértsek vele; azt mondta még ugyanis a jeles fiatalember, hogy a gyermekvállalást egyetlen szempontból tartaná hasznosnak, mégpedig azért, mert egy saját gyermek - ismét idézem - "hihetetlen intenzitású pedagógiai kísérlet".) Ez utóbbi megjegyzését leginkább gyors feledésre ítélném, a gének játékán azonban elgondolkodtam. Mégpedig azon, hogy valójában mi is az, ami meghatározza az életünket. A génjeink vagy a saját döntéseink? Vagyis mindent az öröklött dolgok határoznak meg, saját megkötözöttségeinkből nincs mód kitörnünk; avagy valójában mindegy, honnan jövünk, inkább az a lényeg, milyen környezetbe kerülünk, mit tanulunk, mivé alakítjuk magunkat? Azt hiszem, is-is - és sem-sem. Talán valami olyasmi ez, mint a családhoz való viszonyunk. Életünk első nagyjából két évtizedét a szüleink alkotta család határozza meg. Ezt a családot nem mi választjuk, hanem beleszületünk; ha úgy tetszik, adottság, öröklött létező. Aztán "a férfi elhagyja apját, anyját, feleségéhez ragaszkodik"; vagyis kialakítjuk saját családunkat, amelyet azonban már mi választunk, mi határozunk meg, tehát amely tudatos döntéseink következménye. S ezzel párhuzamosan a "régi" családunk hatásai, befolyása egyre halványul. Az öröklött életünk így változik tudatosan alakított életté. A kapott, otthonról belénk ivódott szokások így rostálódnak át az "új" család szűrőjén. Melyik család határozza meg tehát az életünket? Ez is, az is. Csak más-más életkorban eltérő mértékben. Kezdetben az "öröklött tényezők" fontosak, aztán ezek halványodhatnak ("excsaláddá" válnak), és előtérbe kerülnek a tanult, kialakított, önálló döntésekkel megerősített sajátosságok (az új család). Ez persze génekre fordítva akár biztató is lehet: nem mindenhatóak a génjeink, nem mindent meghatározó az örökség. Van beleszólásunk a saját életünkbe. Persze csak akkor, ha képesek vagyunk "elhagyni apánkat, anyánkat", azaz: képesek vagyunk elszakadni a "régi" családunktól. A gyermektelenséget életprogrammá kikiáltó ismerősnek tehát legszívesebben azt tanácsolnám: legyen képes elszakadni régi családjától: öröklött génjeitől. Kerüljön ki a gének félelmes sodrából. Tartsa inkább őket kordában - s szabaduljon meg a félelemtől: gyermekei nem legrosszabb énjének kópiái lesznek. Isten csodálatos ajándékot készít azoknak, akik benne bíznak. Legyen bátorságunk átvenni és kibontani az ajándékot. Balázs István
|
![]() |
![]() |
||||||||||||||||||||||||||||
![]() |
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|