Halottaim

1957-ben, halottak napján apámmal a Farkasréti temetőbe mentünk. Egy évvel korábban erre nem volt lehetőségünk: október 23. után a Stellában ragadtunk. Akkor, a forradalom áldozatainak emlékére gyertyát helyeztünk Zimándi Piusszal ablakunkba.

Besötétedett, mire végigjártuk kedves halottai sírjait. Gyalog indultunk lefelé, mögöttünk mintha lángba borult volna a temető. Az alsó bejáratnál lobogó gyertyák, mécsesek fénye bevilágította a környéket, a forradalom áldozatainak emlékét fényességbe vonva.

Mentünk le. Közben arról mesélt, hogyan veszítette el édesanyját, öccsét. Ott és akkor körülfont bennünket az elmúlás szorongató valósága. Ám nekem még nem voltak halottaim. Nagyapámra alig emlékeztem. A temető fényköre egyre kisebbedett, s előttünk nőtt a sötétség. Mint az életben. Ahogy múlik az irigy idő, egyre bizonytalanabbul tapogatódzunk.

Akkor még nem élt bennem a halál tudata. Gyerekfejjel éltem át Budapest bombázásait és ostromát, de nem féltem. Hiányzott belőlem az aggodalom. 1956-ban féltem, aggódtam szeretteimért, de nem éltem át a halál lehetőségét. Aztán évről évre többet tanultam ebből is. Néha mintha megelevenednének elhunyt szeretteim. Állok sírjuk előtt, érzem, figyelnek. Meg lehet szólítani őket, de megérinteni nem, elenyésznek a híg levegőben.

- Baj van, fiam?

- Igen. Tudod, mintha valami üresség volna bennem.

- Mindnyájunkban volt.

- És mit tettetek?

- Igyekeztünk betölteni. Ez az élet.

Most! Talán most! De nem. Csak a levelek peregnek a sírja fölött magasodó, őrálló fáról.

- Nézd meg, nem a telefon szólt?

- Nem.

Fülelek. Tényleg csönd van. Pedig tudom, a keresztapám keresett. Odasuttyant a készülékhez, hogy felhívjon a mennyek országából. Aggódott. Hallotta, hogy szörnyűséges filmet akarnak készíteni az egyik elbeszéléséből. Meg akarta kérdezni, vigyázunk-e az örökségére. Vigyázunk. Megnyugszik. Visszahelyezi a kagylót. Abban a készülékben úgysincs vonal. Csak egy titokzatos áramkör.

Este a magyar piaristák katalógusát olvasgatom. Éjjel volt tanáraim állnak ágyam körül. Az atyai Gála István, az örökösen cikázó Pogány János, a határozóragokkal labdázó Fekete Antal, az ironikus Hegyi Ferenc, kinek leverték a veséjét, és a többiek.

- Ő az? - Rám mutatnak.

- Tanár urak, én készültem.

De nem a lecke megléte vagy nem léte foglalkoztatja őket. Azokat keresik, akik még emlékeznek rájuk.

Visszasétálnak a könyvbe. Még hallom az osztályfőnökömet: "A hazádat se feledd, fiam." Igyekszem, osztályfőnök úr.

Keringek a sírok között. Hány ismerős, kedves arc nyugszik a négyszögekbe zárva! A főút mentén apósom várakozik:

- Figyelj, öreg: az unokáitok...

Igen. A gyerekeink és az unokáink. Induljunk, várnak az élők.

A temető kapuján a felírás: FELTÁMADUNK!

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu