"Himnuszt zengeni keservek közt..."

150 éve született Reviczky Gyula

Százötven évvel ezelőtt született a magyar irodalom talán legszomorúbb hangvételű, nehéz életsorsot megélt s fiatalon elhunyt lírikusa, Reviczky Gyula. A korszak, a XIX. század második fele magán hordta a dekadencia, a lemondás, az emberi csüggedtség számos vonását, Reviczky pályája és élete azonban mindezt még sűrítettebb formában érvényesítette. Édesanyja korai halálát követően atyja könynyelműen elherdálta a fiatal gyermek örökségét, s az érzékeny lelkű ifjú korán megismerte a magányt és a kiszolgáltatottságot. Fiatalon már olyan nyomorba került, amelyhez képest a párizsi diák- és művésznegyedek lakóinak nélkülözései elfogadhatóknak tűntek volna.

Költészetét jórészt ez a közvetlenül ható élmény határozta meg. Lírájának alapélményévé válik a szomorúság, mintha minden leírt sora ebből ötvöződne. A lemondásra való hajlam az idők folyamán egyre jobban hatalmába keríti, majd később a megmásíthatatlan világ miatt tétlen szemlélődéssé, rezignációvá kövesedik lelkében. "A világ hadd ontsa bűneit" - írja egyik versében. A költő "karöltve jár a magánnyal", s úgy érzi, nem is képes ebből az állapotából kitörni.

Magányát még a keresztény hit sem tudja feloldani. Számos versében foglalkozik Jézussal; megkapó költeményben állít emléket az anyjától kapott imakönyvnek, a kereszthalál lesújtó s egyben fölemelő momentumait is több versében idézi, mégsem érezzük, hogy az Evangélium igazsága és a krisztusi út követése egyensúlyt teremtene számára. Nyugtalan lelkét sokszor keríti hatalmába a kétkedés, szeme csüggedten keresi a vigaszt: "Sem égi jel, se lángírás, amely vezesse utainkat." Vergődésében számos alkalommal kérdések rajzanak benne: "Mire való a Messiás?"

A fiatalon súlyosan megbetegedő (majd korai halált szenvedő) költő aztán mégiscsak eljut odáig, hogy rendezze kapcsolatát Istennel. A Tartsatok bűnbánatot! őszintén csengő gondolatisága, az I.N.R.I. vigaszt kereső lelki küzdelme és a Magányos kereszt belülről fakadó üdvösségigénye már a bizonyos pontokon átlépő ember megtisztuló lelkivilágát tükrözik. A Tedeum című versben a csöndes, megadó sóhajtól az Istennek himnuszt zengő költő nyílt vallomásáig érkezik el. Ezek az örök érvényű sorok valóban a "tátongó sebek" orvoslására szolgálnak, hogy végül is a "porba hullva" kérjék a jóságos Teremtő irgalmát és befogadó kéznyújtását.

Szeghalmi Elemér

Reviczky Gyula

Tedeum (részlet)

Uram, nem átkozódom én bár

Sokszor sóhajtok csöndesen.

Az én beteg szivem fohászát

Ki hallja meg, ha még te sem!...

Tátongó sebemet Te látod;

De nem adsz rája balzsamot.

Pedig, hogy nem gyógyul magátul

Én Istenem, te tudhatod!

Egy átok üz: hiába vágyom

Az emberekkel tenni jót.

És bár sújtasz mind a két kezeddel

Én tűrök, mint a bárgyú Jób.

A porba hullok. Óh, ki merne

Panaszt emelni ellened?

Himnuszt zengek keserveim közt:

Dicsértessék a Te neved!

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu