Karnyújtásnyira

Tizenkét éves forma lehettem, s még élt a szívemben a vágy, hogy titokban, de leginkább teljes biztonságban tudjam legféltettebb kincseimet. Akkor még úgy gondoltam, vannak kincseim, melyek csak engem boldogíthatnak, s ha más is beléjük pillanthat, veszítenek varázsukból. Szekrényemet kulcsra zártam, pénztárcámat rejtekhelyre dugtam, telefonbeszélgetéseimhez magamra zártam az ajtót. S volt bennem egyfajta halogatási hajlam: minél inkább el akartam odázni az örömöt, s valahogy sokat készültem a tőlem függő boldogságra. Időnként túl sokat is.

Történt egyszer, hogy látogatóba érkező nagynénitől, nagybácsitól, tudom is én már, kitől, kaptam egy aprócska, falatnyi csokoládét. Akkoriban nagy szó volt a külföldi csokoládé, hiszen itthon csak nagy nehézségek árán lehetett olyan édességhez jutni, amelyik nem a honi édesipart vagy a "baráti országok" gyártósorait dicsérte. Ez a szóban forgó csokoládé nagyjából egy köbcentiméter térfogatú téglatest volt - tehát falatnyinak is csak nagy jóindulattal nevezhető -, csillogó papírján francia felirattal. Ráadásul a csokoládéköpeny konyakosmeggy-bélést ígért - s én rögtön tudtam, hogy ezt a csokoládét nem afféle hűbelebalázs módjára, csak úgy szertelenül, két medvecukor között kell elpusztítanom. Tudtam, hogy meg kell vele várnom a Különleges Alkalmat.

Szekrényemben díszhelyet kapott a kockácska, s amikor csak kinyitottam a szekrényajtót, mindig szembetaláltam magam a rám váró boldogsággal. Hatévesforma öcsémet az őrületbe kergettem bolondériámmal: időről időre feltártam előtte féltett szekrényem ajtaját, diadalmasan megálltam kincsesbarlangom előtt, s titokzatosan a csillogó papírral bevont csábítóra mutattam: "Ez egy nagyon finom csoki!" Majd nagy lendülettel becsaptam a szekrényajtót, a döndülés pedig kifejezett elégtétellel töltött el: biztos voltam abban, hogy határtalan önuralmam mindenkit lenyűgöz, legfőképpen persze az öcsémet, aki - mint hittem - bizonyára az első pillanatban felfalta volna ezt a különlegességet.

Készültem tehát az Alkalomra, csak épp azt nem tudtam, miféle alkalomra készülök. Halogattam, tologattam a Nagy Csokibontás Idejét, időnként letöröltem a port a valaha csillogó papírról, s tűrtem, hogy az öcsém mosolyogva legyint, amikor ki tudja, hányadszor ismétlem el neki: "Ez egy nagyon finom csoki!"

Teltek a hónapok, talán évek is, s a Különleges Alkalom csak nem érkezett el. Végül azonban kénytelen voltam dönteni: elköltöztünk abból a lakásból, s a csokoládé sorsa az én kezemben volt. A szívem sajgott, de elhatároztam: felfalom, ha míg élek, bánni fogom is... Óvatosan bontogattam a papírját, s viszszahőköltem, amikor a csomagolás mögé pillantottam. Összetöppedt, berepedezett, fehéres valami bújt elő a papírból, amelyről sok mindent lehetett feltételezni, de azt, hogy "ez egy nagyon finom csoki" lenne, semmiképp. Öcsém hasát fogta a nevetéstől.

Én meg a fejem a szégyentől. Hiszen karnyújtásnyira volt tőlem éveken át. De ez talán még mindig a jobbik eset: amikor egy tulajdonképpen értéktelen csokoládé, és nem az igazi Kincs tanít meg - mire is? Igen: kinyújtani a kezem.

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu