"DOLGAIM ELŐL REJTEGETLEK"

Az Isten-kereső József Attila (6.)

József Attilát (1905-1937) évtizedekig csakis mint ateista proletárköltőt állították elénk; s bár az irodalomtudomány számtalan szempontból vizsgálta életét s műveit, Istenhez fűződő kapcsolatának beható tanulmányozása még várat magára.

E hiánypótlás szellemében - ám a teljesség igénye nélkül - 2005-ben, a költő születésének századik évfordulója előtt tisztelegve az Új Emberben minden hónapban megismerkedhetünk József Attila egy-egy Isten-kereső versével - melyeket magyar költők felkérésünkre született elemzései, vallomásai bontanak ki. A költő és mai pályatársai kórusából remélhetőleg új, izgalmas hangzatok születnek majd. (Zs.G.)

József Attila

Isten

Én az Istenem úgy szeretem,

Hogy a szívemet földbe vetem,

Megérik, akkor learatom,

Fölösét pedig másnak adom.

Meg is köszöni, akárki az,

Akárha huncut, akár igaz,

Ha mindörökre, ha csak percre,

De az Isten fölébred benne.

Ha lány az, hozzákomolyodva

Rongyos kabátom megfoltozza,

Hogyha meg ember, csak megállít,

Ki is kisér az ajtajáig.

Ha éppen főzik az ebédet,

Ottan marasztnak várt vendégnek

S ahol az asszony sose hamis,

Meghínak ott még máskorra is.

Aztán csak amikor dolgoznak,

Rólam is el-elgondolkoznak.

S hogy munkaközben megpihennek,

Erejét érzik a szivemnek.

Nem csinálnak egymás közt mozit,

Bennük már Isten álmodozik,

Álmodik tágas, erős égről,

Kicsiny fiának nagy szivéről.

1925. máj.

Egy húszéves fiatalember Isten címmel ír verset 1925-ben. Nincs ebben semmi különös, már korábban is tett hasonlót. Hat évvel vagyunk Ady halála után, aki aztán alaposan kiaknázta a téma kínálta lehetőségeket, nemcsak divatba hozta, divatot diktált is vele.

Ugyanakkor nyugodtan mondhatnánk, "Isten nevét hiába ne vedd", és az is igaz, hogy a vallásos léleknek a Teremtőjéhez intézett hagyományos beszédmódja, az ima, fohász, könyörgés vagy a dicséret hangja merőben különbözik Ady és általában a nyugatosok viszonyától Istenhez; más, mint József Attila Istenhez és Istenről hangzó beszéde. Ebben a versében látszólag különösen távol kerül a címben foglalt "tárgytól", hisz csupán egy gyermekien túlzó kijelentést látszik tenni az első két sorban - amit aztán szinte becsületszóra kell elfogadnia az olvasónak -, majd a nyolcadik sor remek fordulatának kivételével mindvégig magáról beszél. Pontosabban arról a termékenyítő hatásról, amit csodaszerű cselekedetével az emberek világában okozott. Mert nem valamiféle szürrealista fogásról van ott, a vers kezdetén szó - jóllehet tudjuk, az sem volt a költőtől idegen -, hanem bizonyságról. Egyszerű és tiszta énekbe zárt hitvallásról.

"Ki méltó látni a csodát / az a csodát magában hordja", írta elébb Babits Mihály. És különösképpen, ez a József Attila-vers mintegy arról szól, hogy milyen úton-módon, áldozat árán válhat a csoda "magunkban hordhatóvá", és mi következik ebből. Persze, költeményről van szó, nem filozófiai-teológiai traktátusról.

Benyomásunk, hogy a vers "gondolata" valamiképpen összecseng az evangélium mustármag-hasonlatával, bizonyára indokolt. És a szív, amely az Új Testamentumnak is kitüntetettje, az Atya, Fiú és Szentlélek otthona, ez időben már József Attilának is vissza-viszszatérő szava, fogalma, tanúsítják a versek.

Talán az is figyelemre méltó, hogy a korábbi években írt két Isten című verséhez képest a szóban forgóban határozott gondolati és viszonyt módosító elmozdulás megy végbe. Mert bár azok is gyönyörűek, versnek talán merészebbek és sikerültebbek is, mint a mostani, nem jelzik az istenszeretet szétárasztásának költői gesztusát, még kevésbé e gesztusnak - a vers záróstrófájában tetten érhető - szép kiteljesedését.

Mindenesetre az 1929-es kiadású Nincsen apám, se anyám című kötetébe a költő az 1924-es datálású Isten-verseket vette fel, nem ezt. Jelez valamit e döntése? Talán elégedetlen volt a végeredménnyel? Nem tudom. A vers végül is a Színház és Társaságban jelent meg június másodikán. Úgy vélem, kissé bizarrul hathatott a lap törzsközönségére. Nem csupán azért, mert a vers szemlátomást munkáskörnyezetben "játszódik", de hangütésében is van valami provokatív. Csak egy példa rá: az, hogy "Nem csinálnak egymás közt mozit", ma kissé furcsán hangzik. Úgy mondanánk: Nem játsszák meg magukat. Az ilyen emberek szívében lel otthonra az Isten. Érdekes, hogy az 1925-ös év végén írt következő, Isten című versében is önnön szíve körül halad, fordul a vers, ilyenformán: "Odatenném a szivemet, / de apró szivem hogy tetszene néked?" És folytatva: "Roppant hegyeid dobogásában / elvész az ő gyönge dadogása". E két, egymáshoz időben és témában közel álló versnek ellentétes, belső vívódásra valló kimeneteléből is nyilvánvalóvá lesz, József Attilát az idő tájt milyen mélyen foglalkoztatta Istenhez való viszonyának költői tisztázása. Oly sokszínűen és változó viszonyokba állítva járja körül érzelmi és hitbéli állapotát, hogy egzisztenciális alapokig jut el.

A versvégi "nagy szív" és a már említett, nem sokkal későbbi "apró szív" azért ugyanazt jelenti, és mi tudjuk, hogy ez analóg a "verődöm földön és égbolton" lélekállapotával.

És lám, a nekem régtől kedves, ugyancsak 1925-ös keltezésű Piros Történet záradékában is ott találjuk a versből ismert föld-szív kapcsolatot, ekként: "Lehajolt, fölemelt egy marék fekete földet és simára nyitott tenyérrel odanyujtotta. Az pedig kezet szoritott véle s a földet magasba nyujtotta a fejük fölött. Egészen magasra, kabátujja is visszacsúszott a könyökéig. - Köszönöm a szived és ime, megőrzöm. - Azzal a földet a pengő innal szerkesztett szélbe szórta." Csak mellékesen említve, e műből az is kiderül, hogy a költő akkoriban a Lovag utcában lakott, ma azt mondanám, a közelemben, Pest legbelsejében, talán soha olyan távol a "földtől", mint akkor.

De bármilyen színesnek hat is a levezető versszakok világa, a költő magánéletéből is oly kínzóan hiányzó gyengédségnek, a befogadó otthon melegének megejtő képe, és nyilvánvalóan kiolvasható éppen ezekből a strófákból is egy nagy költő minden erénye, eredetisége és pontossága, mégis azt kell gondolnunk, ez a vers nem ezekért született. Mert sokkal erősebb benne a költő krisztusi inkarnációja, semhogy elvonhatnánk róla a figyelmünket.

Az Úr kezére dolgozó korábbi fiúból, nagyfiúból itt lesz a Fiú, akinek szíve a földbe vettetik.

Deák László költő, az Orpheusz Kiadó igazgatója

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu