Hogyan áldás a gyermek a szülő számára?

Mélylélektani megfontolások (2.)

Ha a szülők nem rendezik el egymás között problémáikat, akkor azok tudattalanul is áttevődnek a gyerekekre. A gyermek így válhat a szülők közti konfliktusok tünetévé, a szülői sikertelenség pótkielégülésének vagy a szülők egymás elleni harcának eszközévé.

A szülők akkor szeretik jól gyerekeiket, ha eredetiségük megtalálását és megvalósítását segítik elő, és nem láncolják őket magukhoz. Az egészséges szülői szeretet mutatója tehát nem a szülő érzelgőssége, hanem a gyerek(ek) egészséges fejlődése.

A személyiségfejlődés a kapcsolati szerepviszonyok sorozata. E viszonylatformák - az élet kezdetétől elindulva - progresszív rendszert alkotnak. A gyermek a teljes függőség csökkenő fokozatain keresztül jut el arra a felnőtt önállósági fokra, amikor már ő tud mások számára függőségi lehetőséget és támaszt biztosítani. A szülők egymáshoz viszonyulása nyújtja a gyermek számára az alapmodellt arra is, hogy milyen a kapcsolat egy ellenkező nemű emberrel.

Lényeges mindezzel kapcsolatban az a mélylélektani tapasztalat, hogy e lelki történésekben központi szerepe van a bennünk élő gyermek ősképéhez való belső viszonyunknak. Isten üzeneteit gyakran ezen keresztül kapjuk, akár álmainkon át is; így minden belső megújulás, növekedés egyik legfontosabb forrása is ez. "Legyetek olyanok, mint a gyermekek" - mondja ismételten Jézus.

A gyerekszeretet az emberi élet egyik legnagyobb tudattalan feláramlása, amely kivetül, s így válik a lelki egészség, az emberi fejlődés fontos tényezőjévé. Azokban a kis és nagyobb közösségekben, társadalmakban, ahol e tényező jelentősége csökken, ott a lelki élet sorvad, és a közösségi élet egyéb területein is a degeneráció tünetei jelennek meg.

A mai nyugati ember lélektani korcsosulásában e lélektani tényező lerombolódása is szerepet játszik, hiszen egyre kevesebb gyerek születik, és egyre kevesebb az ép család. Pedig - ahogy egy keleti mondás kérdezi: "Összetört fészekben van-e ép tojás?" Hazai vonatkozásban is sokan érezzük e kérdés súlyosságát.

A gyermek vagy az új gyermek születése a családban egy új mélylélektani erőforrás megnyílását, felbuzgását is jelenti, amely a családtagok fejlődésére és általános mentálhigiénés állapotára közvetlen hatással van. A gyerek nem egyszerű tabula rasa, üres papír, akire a környezeti hatások "ráírják" az egész életét meghatározó alapprogramokat. (Ezzel természetesen egyáltalán nem kívánjuk csökkenteni az élet kezdeti élményeinek döntő, a későbbieket meghatározó fontosságát.)

A gyermeknek élete kezdetétől vannak genetikusan meghatározott egyéni adottságai és egyéni, spontán, autonóm aktivitása. Folyamatosan vannak kezdeményezései és környezetére való eredeti, autonóm reagálásai. Ezt az aktivitást a család visszahatásai jelentősen befolyásolják, szabályozzák: serkentik vagy gátolják. Ez a nevelő hatás jelenti azt az összetett lelki erőteret, amelyben kifejlődik a személyiség.

Vizsgálataink és tapasztalataink szerint a gyerek azt a friss forrást hozza a család életébe, amelyet eredeti, autonóm spontaneitása, kreativitása jelent. Amíg a család engedi és megértően fogadja, addig a gyerek a család interaktív erőterébe az ősi, alapvető emberi megnyilvánulások életerőinek beáramlását hozza. Egy új gyermek pedig a család szellemi életét megújító újabb "szellemi injekciót" is jelent.

Mélylélektanilag ez azáltal értelmezhető, hogy a kisgyerek megnyilvánulásait még sokkal közvetlenebbül határozzák meg az ősi belső erők, a kollektív tudattalan archetípusai, mint a későbbi korokban. A kisgyerek még természetesebb kapcsolatban áll - ha nem is tudatosan - e mély szellemi forrásokkal. A felnőttek tudatos, racionális élete ezeket az archaikus erőket már erősen elfojtja, és az adott kultúrának megfelelő sablonokba zárja, sok tekintetben meg is nyomorítja.

Csodálatos Jézus kijelentésének lélektani értelme: "...az ő angyalaik mindenkor látják a mennyben az én mennyei Atyám arcát" (Mt 18,10). A kisgyerekekben tehát még tisztán él és működik az archetípusok ősforrásunkra összpontosított világa, és veszély esetén segítségük még jobban érvényesül.

Ezért mondhatjuk, hogy a család interaktív életében a szó szoros értelmében az ősforrások felbuzgását jelenti a kisgyermek autonóm, spontán aktivitása és reaktivitása. A gyereket tehát nemcsak nevelnie kell a felnőtteknek - mint azt öntelt elfogultságunkban sokszor mechanikusan elgondoljuk -, hanem figyelnünk kell rá, és tanulnunk lehet megnyilvánulásaiból. Megint Jézust idézve: "Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mehettek be a mennyek országába" (Mt 18,3).

A szocializáció általánosan elfogadott meghatározó szerepének vannak minden komoly lélektani iskola által ismert negatív hatásai is. A tranzakcióanalízis ezt úgy fejezi ki szemléletes képében, hogy a megszületett gyermek még kis királyfinak, királylánynak érzi magát, és környezetét is teljesen "OK"-nak véli. A szocializáció hatására azonban néhány év alatt lelkileg "nyomorult békává" torzul.

Mécs László A királyfi három bánata című versében gyönyörűen fogalmazza meg, hogy a felnőtt embernek is mennyire szüksége van arra, hogy lássák benne a "királyfit":

"A másik bánatom: / hogyha ő majd holtan / fekszik a föld alatt / virággá foszoltan, / senki sem tudja majd, / hogy királyfi voltam."

*

Lélektani megfigyelések és vizsgálatok igazolták, hogy az istenkép a szülőkkel való alaptapasztalatokból, a szülőképből alakul ki a fejlődés folyamán. A szülő méltóságának, belső önértékérzésének és így lelki-szellemi egészségének is egyik alappillére, hogy gyermeke belőle való, tőle származik, ő élteti és vezeti életét, ő az, aki ismeri igazi lényegét. A szülőnek ez a méltósága, hogy Isten-előkép, szimbólum lehet, nemcsak gyermeke számára meghatározó, hanem saját lelki-szellemi fejlődésében is csodálatos lehetőség. Az anyaságnak és az apaságnak ez a méltósága rendszerint nem kellően tudatos, de még így is titkos erőforrása életünknek. Az ember lelki életének alapjait meghatározó élmények azok, amelyeket szüleitől tapasztal ("olyan az Isten, és olyan világot teremtett" - mondta a pszichiátrián az egyik betegünk). Később, a növekedés során ez a világérzés, az élettel szembeni alapvető bizalom vagy bizalmatlanság világképpé fejlődik, módosul. Ezek azonban már csak további rárakódások, és bár elfedik az alapokat, azokon változtatni már csak nagy nehézségek árán lehet. A hosszú, több éves mélylélektani pszichoterápiák ezt próbálják elérni. A tapasztalat szerint ezeknek az alapoknak a tudatos élet számára való hozzáférhetősége nem vagy csak alig lehetséges. Így megváltoztatásuk is nagyon nehéz. A lelki betegségeknél pedig az esetek jelentős részében erre lenne szükség.

A kisgyerekben még hatalmas fejlődésvágy él, az optimizmus teljes hitével. A jó nevelés, a jó szabályozás a gyerek felé az anyai rész testi, lelki, szellemi tápláló, éltető viszonyulásával kezdődik, és fokozatosan ad helyet az apai rész tanító, elvárásokat támasztó jellegének. A nevelés fő tendenciája a gyermek önszabályozásának kialakítása, fejlesztése, és végül a külső, a szülői szabályozás önmagát feleslegessé tevő megszüntetése, azaz a gyermek önállóvá válása.

Süle Ferenc pszichiáter

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu