Egy hét

Hit és élet korunkban

Egy hétnél azért jóval többet igényel Jozeph Ratzinger legújabb, Isten és a világ című könyvének alapos végiggondolása. A bíboros Peter Seewalddal folytatott beszélgetését nem lehet, nem is szabad egy lélegzetre végigolvasni. A kérdésekből és válaszokból egy katekizmushoz hasonlítható alkotás bontakozik ki, ám itt elég nagy szerephez jutnak a modern ember kétségei is. Ebben a mai világban ezekkel is számot kell vetnie annak, aki Istenről, a Gondviselésről, a parancsolatokról, illetve ezek értelmezéséről tájékozódik. Tisztában van ezzel Ratzinger bíboros is, aki a hit válságának tényét így fogalmazza meg: "Kétségtelenül olyan történelmi korszakban élünk, amikor igen naggyá nőtt bennünk a kísértés, hogy Isten nélkül éljük életünket. Technikai és jóléti kultúránk arra a meggyőződésre épül, hogy lényegében mindent megtehetünk. Ha úgy gondoljuk, hogy az élet természete abban rejlik, amit megtehetünk, akkor az istenkeresés is mellékes lesz."

Való igaz: a világban megszerezhető benyomások és ismeretek hatalmas mennyisége annyira leköti az ember figyelmét, hogy Istennek már nem marad helye, keresésének igénye is elhomályosul. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy azok az életelvek és normák, amelyek az egyház tanításának alapjai, korszerűtlenek. A bíboros mégis ezekre az alapelvekre irányítja figyelmünket. Bizony, nagyon is időszerű, hogy a tízparancsolatot újra átgondoljuk, ilyen avatott értelmező segítségével, aki nyomatékosan arra irányítja a figyelmünket, hogy a tízparancsolattal Isten belépett a történelembe, s a benne megfogalmazott elvek ma is érvényesek. Még akkor is, ha az a tapasztalatunk, hogy Isten arca ködbe vész, s az az egyik nagy kísértésünk, hogy fölöslegesnek véljük őt. Martin Buber szerint nincs még egy szó, amellyel annyira és anynyiszor visszaéltek volna, mint az Istennel. Szerinte ez egyike azon szavaknak - sok ilyen van - amelyet alig-alig használhatunk. Ratzinger bíboros azonban úgy értelmezi a második parancsolatot, hogy ezt a szót újra mély alázattal kellene felvennünk a földről, hogy ismét helyesen használjuk.

Különös súlya van mindannak, amit a bíboros a negyedik parancsról mond el, hiszen, amint mondja, ez a család Magna Chartája, s napról napra szembesülhetünk e közösség devalválásával, azzal a szomorú ténnyel, hogy az állami vezetés más intézményekkel próbálja csökkenteni a szerepét. A bíboros arra figyelmeztet, hogy a "szocializáció és a társadalom lényegi sejtje (...), a szülők és gyermekek közössége. Csakis ebben az alaprendben taníthatók meg az emberi alaperények. Csak itt fejlődik ki a nemek és a nemzedékek egymáshoz való helyes viszonya".

A hetedik és a nyolcadik parancs ("Ne lopj!"; "Ne hazudj!") alapos méltatása szintén időszerű. Ratzinger azt fejtegeti, hogy e parancsolatok értelmében mindenkinek meg kell kapnia, ami életéhez szükséges, s ugyanakkor az embernek úgy kell felhasználnia a tulajdonát, hogy az "ne legyen ellentétes a teremtés közös megbízatásával és a felebaráti szeretettel".

Természetes, hogy ilyen jellegű beszélgetésben sok és hangsúlyos szó esik a szeretetről. A következő megfogalmazása életre szóló elmélkedési anyagot ad: "(...) az emberi szeretet beválthatatlan ígéret. A végtelenséget akarja adni, de csak végességet adhat. Ám tudja, hogy ez az ígéret nem értelmetlen és ellentmondásos, és nem romboló hatású, mivel benne végső soron mégiscsak a végtelenség él. A szeretet már tisztán emberileg szemlélve is tényleg az, amit keresünk. Tulajdon dimenzióiból eredően végső soron az Istenre való kitekintést és az Istenre való várakozást hordozza magában."

E néhány kiragadott részlet is bizonyíthatja, hogy Ratzinger bíboros korunk hívő keresztényi magatartásának útjelzőit rakta le e beszélgetés során. Boros István fordításában kivételesen fontos és ösztönző fejtegetésekben szembesülhetünk az ideális keresztény élet alapelveivel.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu