Gyík a bazaltsziklán

A nyári napsugarak minden reggel a lellei part felől érkeznek a Badacsony-hegy szikláira. Ott, ahol ültem, a fekete bazaltból rakott bástyára csak aranyló foltok vetődtek, megszűrték őket az öreg diófa és a körülötte álló mandulafák levelei. Akis fali gyíkot akkor vettem észre, amikor éppen kimászott az egymásra rakott szikladarabok közül. Először csak a fejét dugta ki, körülkémlelt, csillogó szemeit egy pillanatra rajtam felejtette, de mivel elég messze ültem, tovább nem törődött velem. Még előbbre jött, egészen addig, ahol levesestányérnyi napsütötte folt aranylott a bazaltszikla oldalán. A gyíkocska megszokott mozdulattal a közepére hasalt, karcsú testét egészen ellapította, és szinte szívta magába a kora reggel még langyos napsugarakat.

Távcsövem lencséje közelre varázsolta, megcsodálhattam karcsú fejének finom pikkelyeit és hosszú, egyenletesen vékonyodó farkát, amelynek vége - úgy tűnt, ő nem is vette észre - már a napfolton kívül maradt. A kis gyík sütkérezett és el is álmosodhatott közben, mert néha lehunyta a szemét. De nyomban ki is nyitotta újra, és szinte ijedten pillantott körül. Közben, ahogy a nap a Balaton felett egyre magasabbra emelkedett, az aranyló folt is odébb csúszott. A gyík követte és megint a közepére helyezkedett. A farka végét azonban ezúttal is kint felejtette. Bóbiskolt egy kicsit, de éber lett abban a pillanatban, amikor egy harkály a föléje magasló mandulafára szállt.

A tarka tollú madarat persze a még éretlen mandulák izgatták, a gyíkot talán észre sem vette. A kis hüllő azonban ezt nem tudhatta, és látszott rajta, hogy a hozzá képest nagy madár első gyanús mozdulatára eltűnik a sziklatömbök között. A harkály közben kiválasztotta a legkövérebb mandulát, kényelmesen mellé telepedett, és hegyes csőrével pillanatok alatt csinos lyukat vágott rajta. Azon át szedegette ki ízletes belsejét. Amikor végzett, megtörölte a csőrét, és egy másikhoz röppent. Az azonban gyengén ülhetett az ágon, mert leesett, még mielőtt komolyabban munkába foghatta volna.

Talán egy méterre pottyant a sütkérező gyík mellé, aki összerezzent és fejét felemelve a koppanás felé figyelt. De csak fél szemmel, mert a másikat folyton a harkályon tartotta. Az éppen egy újabb mandulát lékelt meg, de amikor, talán kissé hirtelen mozdulattal feléje fordítottam a távcsövet, észrevett, és egy hangos "csik" kiáltással elrepült. A gyík megrémült, és a lakásául szolgáló rés felé iramodott.

Csak a kapuban jött rá, hogy vaklárma volt az egész, a harkály már messze jár. Várt egy kicsit, aztán lassan megfordult és visszaindult a fény felé. Kicsit távolabbra kellett mennie, mert a nap egyre magasabbra emelkedett a Balaton felett, és odébb siklott az aranyló folt is. De már nem tányér alakja volt, inkább egy kutyát látva hátát púposító macskához hasonlított.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu