Az Olvasó írja

Szeressük papjainkat!

Hatéves voltam, amikor a falum lelkipásztorát elhelyezte a püspök úr. Utódja és nyája között - bár szépen prédikált - nem volt "lelki kapocs". Mikor az ifjúsági csoport tagja lettem, egyszer nagy hévvel meséltem erről akkori káplánomnak, aki azt kérdezte: "Nem gondolkodtál el sosem azon, milyen érzés lehet szolgálni valakinek ott, ahol sosem fogadják be igazán, ahol mindig az elődje árnyékában él, annak erényeit emlegetik?" Egy temperamentumos, közkedvelt plébános mellett két olyan káplánt kaptunk, akik szintén sokat tettek közösségünkért, sokat kaptunk tőlük lelkiekben.

A két tisztelendőt elhelyezte a püspök. Emlékszem, hogy az én szívem is lázadt. Benyitottam a plébánosomhoz, és azt kérdeztem tőle: "Mi örömét leli egy püspök abban, hogy helyezgeti papjait?" Ő visszakérdezett: "Neked ez miért probléma?" "Mert mindig újat kell megszokni, akik engem nem ismernek - volt a válaszom. Ő csak ennyit mondott: "A te szíved ismeri az Isten! Neked ez legyen a fontos!"

Amikor egy évvel ezelőtt elhelyezte a püspök úr a plébánosunkat, aki tizenhárom évig volt a pásztorunk, tőle is megkérdezte a jelenlétemben valaki: "Plébános Úr, elmenjünk a püspök úrhoz demonstrálni, hogy maradhasson?" Ő ezt válaszolta: "Nagyon kérem, ezt meg ne próbálják. Én annak idején engedelmességet fogadtam. Egy papnak az a sorsa, megy, ahová szólítják, illetve küldik. Őket is szeretni akarom!" A plébánosunk igazi pásztor volt. Mindig azt a nyájat vezette, óvta, szerette, melyet rábízott a főpásztor.

És én már tudtam azért imádkozni, hogy ő jól érezze magát az új helyén, és aki helyébe lép, tudjon velünk együttműködni, s mi is vele. Úgy érzem, kérésem meghallgatásra talált.

Nemcsak a pásztornak kell szeretnie a nyájat, a nyájnak is mindig azt a pásztort kell elfogadnia, akire éppen bízva van. Az egyházközség képe nemcsak a papon múlik, hanem a hívek nyitottságán, befogadóképességén és alázatán is.

S. Mária

A reklámok és a Miatyánk

Reklámoktól harsog a világ. Oly gyakran halljuk, hogy melyik rágógumi, leveskocka, üdítő vagy betét a legjobb, hogy lassan álmunkból felköltve is ezt fújjuk. Volt idő, amikor az "úgy fújja, mint a Miatyánkot" mondás járta...

Nem is ez a fő baj, mert ezt vagy azt az árucikket, aki akarja, megveszi, aki akarja, nem. A legnagyobb gond az, hogy a gyerekeket félrevezetik. Mit fog megtanulni az a fiatal, aki a tévé előtt ülve állandóan azt hallja, hogy "valósítsd meg önmagad" vagy "ez neked jár", vagy "élj a csúcson, pörgesd fel magad", netán "kényeztesd magad". Mindez nagyfokú önzésre neveli őket, ami később keservesen visszaüt majd. Hiszen mit tartalmaznak a fenti mondatok? "Csak magadra gondolj, ne törődj másokkal, amit megkívánsz, azonnal vedd el" és így tovább.

Így aztán nem csoda, hogy ilyen sok önző, sőt agresszív ember van. Visszatérve a Miatyánkhoz: ha a gyerekek többet hallanák ezt és más imákat, ha megismernék a tisztaság, a szerelem, az odaadás, az önfeláldozás szavakat, bizonyára többet törődnének nemcsak elesett társaikkal, de öregedő szüleikkel is. Most, a szünidőben igyekezzünk gyermekeink gondolkodásában elültetni ezeket a soha el nem avuló fogalmakat, hiszen ők a jövő reménységei, a nemzet utánpótlásai, nem mindegy, milyen szellemi táplálékot adunk nekik.

dr. Artner Oszkárné

Eger

Emlékezés a zsámbéki zárdára

Meghallottam az egykori zsámbéki zárda épületének sorsát, és megrohantak az emlékek. Hatvan éve, hogy a keresztes nővérek vezetése alatt álló zsámbéki római katolikus leánylíceum épületének főkapuja becsukódott mögöttem. Mikor tizenhat éves lányként - 1944. április végén - lefelé lépkedtem a hosszú lépcsősoron, nem sejthettem, hogy a búcsú végleges. Örültem a hosszabb nyári szünidőnek, mert a háború miatt hamarabb lett vége a tanításnak.

A lépcső aljáról szeretettel néztem vissza a főoldal emeletes részére, ahol az apácák klauzúrája volt. Sajnos csak két évig lehettem az intézet növendéke, de ez a két év volt számomra az édenkert, az elveszett paradicsom.

Sosem mentem vissza Zsámbékra. Minek is? Nem volt már ott Kerner M. Lúcia igazgatónő, a rettegve csodált tisztelendő főnöknő, Répássy M. Renáta osztályfőnöknő és tornatanár, aki hosszú fekete apácaruhájában játszi könynyedséggel mutatta be a kötélmászást, Crysos Loma nővér, a valóban aranyszájú történelemtanár, akinek hatására és példájára magyar nyelvet, irodalmat és történelmet tanítottam egy életen át.

Szinte felsorolhatatlan, mi mindent köszönhetek a keresztes nővéreknek, akik magas műveltségüket nagy pedagógiai és pszichológiai tudással adták át. Rávezettek, hogyan különböztessük meg az értékeset a selejtestől, a rend szeretetére, az idővel való gazdálkodásra és a munkaszervezésre neveltek. Sosem kapkodtunk, mindenre jutott időnk, csak a henyélésre nem. Személyi adottságainkat figyelembe véve formálták személyiségünket, önfegyelemre, a másik ember tiszteletére szoktattak. Tőlük tudom, hogy az igazságon nem esik csorba, ha azt nem durván, hanem tapintatosan közöljük, s igazabb sem lesz attól, ha folyton felhánytorgatjuk. Nekik köszönhetem, hogy irigység, bosszúvágy nem keserítette meg az életemet, és hogy lehet bocsánatkérés nélkül is megbocsátani szívből és véglegesen.

Ha gondolatban végigjárom a régi zárdát, most is, mint annyiszor, megállok a díszterem zongorája felett függő képnél. A világmindenség ködös hátteréből zöldeskéken tűnik elő a Föld. A rajta ülő alak halványzöld ruhája áttetszően borul rá. Húros hangszeren játszik, de vak létére nem tudja, hogy minden húr elszakadt. Arcán látszik, hallja a játszott dallamot, és a szája körüli halvány mosoly szinte sugallja: Él még a remény!

Drága tisztelendő keresztes nővérek, köszönök mindent, a boldog két esztendőt és az útravalót, ami kitart mindhalálig.

Tóthné Korponay Kovaliczky Marianna

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu