Meglátni és megszeretni...

Kilencven éve született Louis de Funés

Isten szólt: legyen - s lett világosság. Aztán a sokadik napon, amikor már az embereket is megbízta ezzel-azzal, Isten körülnézett a földön, s látta, hogy azok időnként bizony szomorúak, s igencsak nehéz a szívük. Legyen hát több nevetés - szólt Isten, s lett Louis de Funés.

Kilencven esztendeje született meg ezen a néven egy kis ember. Aztán 1983-ban bekövetkezett korai haláláig továbbra is kis ember és kisember maradt: a filmjeiből ismert túlfűtött, hisztiző méregzsák, handabandázó és verekedő főnök, a vég nélküli grimaszok és a nevettetés utolérhetetlen mestere. Mondják, sok szempontból nehéz ember volt a magánéletben is: érzékeny, sértődős, tökéletességmániás. Ugyanakkor viszont olyan művész is, akivel sok kollégája vallomása szerint rendkívüli élmény volt együtt dolgozni.

Louis de Funés neve több mint két évtizeddel a halála után is fogalom: aki egyszer is látta valamelyik filmjét, hamar azon kaphatja magát, hogy a kis gonosz és szeretnivaló mitugrász alakja a szívébe lopta magát, s ki se költözik onnan: menthetetlenül családtag lett.

A producerek meglehetősen későn vették komolyan Louis de Funés humorát és tehetségét. 1956-ban, negyvenkét évesen kapta élete első filmfőszerepét, a Megmentettem az életemet című vígjátékban.

Addig megszámlálhatatlan film epizódszerepeit játszotta el. Szinte megállás nélkül dolgozott, nem utolsósorban azért, hogy családja megélhetését biztosítani tudja. Nemcsak filmen, hanem színpadon és a rádióban is szerepelt. Alakításai, leállíthatatlan tréfái egy-egy lépést jelentettek az elismertség, majd a világhír felé vezető igencsak hosszú útján. Egy nemzetközi statisztika szerint 1956 és 1981 között az első ötven legnézettebb filmből huszonhét francia, s ebből tizenegynek Funés a főszereplője...

Persze játszott meglehetősen gyenge filmekben is, amelyek erőltetett történetéért és bárgyú párbeszédeiért viszont a legtöbbször kárpótol az ő játéka vagy puszta "lelőhetetlen" jelenléte. De számtalan filmje közül felejthetetlenül jó például a már említett első főszerep mellett a Jákob rabbi kalandjai, az Egy kis kiruccanás, a Szárnyát vagy combját, a Horgász a pácban vagy a Fennakadva a fán. Ezeken a filmjein, az általa elénk varázsolt figurákon olyan önfeledten nevethetünk, hogy csak ritkán vesszük észre: már megint rólunk van szó.

Nemrég magyarul is megjelent életrajzából (Louis de Funés, a színészlegenda) sok minden kiderül róla, amit eddig nem sejtettünk: az örök mókamester kínosan kerülte a nyilvánosságot; a visszavonultságot kedvelte, s lelke mélyén csendes, az érzelmeit elrejtő ember volt.

1981-ben rádiós beszélgetéssorozat készült vele, amelyben az ifjúságáról, szüleiről, barátairól, félelmeiről, aggályairól, szenvedélyeiről és szenvedéseiről mesélt a hallgatóknak.

Amikor már nem csak a munka utáni hajsza kötötte le minden idejét, egyre több figyelmet fordított a rászorulókra.

"Gyakran beszélt nekem a szakmájáról és a munkatársairól. Soha senkit nem kritizált. Azt mondta, színészként az volt a legnagyobb vágya, hogy ebben a túlságosan is szomorú világban olyan filmeket készítsen, amelyeken együtt tudnak nevetni a gyerekek és szüleik."

E vallomás a clermont-i plébánostól, Maurice abbétól származik. A gyakorló katolikus Louis de Funés utolsó lakhelyén, a Loire menti településen, amelynek kastélyában élt, rendszeres látogatója volt a vasárnapi szentmiséknek.

Néhány évtizede magyarul is megjelent egy francia szerző könyve, amelyben számos ismert ember vallomását kérte arra a kérdésre: Ki nekem Jézus Krisztus? Funés a következő rövid választ adta: "Jézus Krisztus nekem gyermekkorom és serdülőkorom sugárzó társa volt. Most pedig és mindenkorra, családi és hivatásos életem sugárzó társa."

Szigeti László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu