A Szűzanya "láthatatlanul" segít

Taxisofőr - negyven éve a volán mögött

Az ember néha kénytelen taxiba ülni. Vannak jó és rossz tapasztalatai a hivatásos gépkocsivezetőkről, akik néha barátságtalanok, néha kedvesek, megértőek. Utóbbi esetben pillanatok alatt kialakulhat beszélgetés köztük. Ha nem, talán csöndben ülik végig az utat, s az utas a taxiórát figyeli, vajon mennyit fog mutatni a célállomáson.

Könnyid Sándor évtizedek óta taxisofőrként járja a fővárost. Ha valaki hozzá ül be, megnyugodhat, hiszen megértő, visszafogott, biztos pilóta repíti a kívánt helyre. Sándor régóta a farkasréti plébánia területén lakik, ott segíti Szederkényi Károly plébános munkáját, aki éjjel-nappal számíthat rá. Honnan származik, hogyan jutott ide a még ma is ízes magyar nyelvet beszélő, mélyen vallásos Könnyid Sándor?

- Sümegprágán születtem, három testvéremmel egyetemben - kezdi a beszélgetést. - Tízéves koromban meghalt a bányában dolgozó édesapám, négy gyermeket hagyott félárván. Nagyon nehéz idők következtek, hiszen hajnalban nekem kellett a tehenet elvinnem legelni, hogy a család legalább tejet tudjon inni, mezítláb jártam, cipőre nem nagyon tellett...

Nagyon szerettem biciklizni, erős voltam, így ócska kerékpárommal is mindenkit lehagytam. Ha verseny volt, mindig a dobogó legfelső fokára jutottam. Egy alkalommal Fonyódra hívtak kerékpárversenyre. Édesanyám nem akart elengedni, de én ellógtam otthonról. Vonatra ültem, s éjszaka érkeztem Fonyódra. Életem első kakaóját ott ittam, a verseny előtt adták. A többiek versenykerékpáron hajtottak, én a saját, egyszerű biciklimen. Első lettem. A figyelem középpontjába kerültem. Borbély Tibor, a Postás SE szakosztályvezetője Pestre hívott. A családomban minden munkás kézre szükség volt, épp új házat építettünk, így nemet kellett mondanom. Megígértem viszont, hogy amint lehet, felköltözöm Budapestre. Addig azonban iskoláimat félbehagyva bányában dolgoztam, kőművessegéd voltam, s édesanyám munkakönyvével postai kézbesítőként is dolgoztam. Ez volt a legjobb, mert biciklizhettem.

Tizenhét éves voltam, amikor Pestre indultam. Édesanyám és bátyám - aki sajnos idén tavasszal meghalt - kísért ki a pályaudvarra. Az ő ruhája volt rajtam, mert nekem még rendes nadrágom se volt. Nagyon izgultam a változásoktól, végig a Szűzanyához könyörögtem, hogy segítsen meg engem és a családomat. Ma már tudom, meghallgatott és segített. Ma is minden reggel Jézus nevében kelek, s Mária oltalmát kérem. Sokszor éreztem, érzem kezének védelmét az életemen.

Pesten a távirat-kézbesítőknél helyeztek el, valamint edzésekre kellett járnom. Míg munkatársaim csak a kötelezően előírt mennyiséget kézbesítették, addig én, bár még nem ismertem a várost, a legtöbb táviratot, expresszlevelet vittem ki. Mivel a sok munka mellett elhanyagoltam az edzéseket, kerékpáros karrierem derékba tört. Erről többször is cikkek jelentek meg a korabeli Népsportban. Amikor a Magyar Posta motorbicikliket vásárolt, levizsgáztam, és motoros kézbesítő lettem. Nagy vágyam azonban a gépkocsivezetés volt. Ez is teljesült, 1959-ben hivatásos vizsgát tettem. A postaládákból gyűjtöttem össze gépkocsival a leveleket.

1964-ben taxivezető lettem, s azóta is e szakmában dolgozom. Negyven esztendő alatt sosem volt panasz ellenem, többször kaptam kitüntetést, melyekre azért vagyok büszke, mert annak ellenére kaptam, hogy sosem voltam párttag - holott abban az időben ezen elismeréseknél az első számú szempont ez volt -, hanem a munkám tényleges jutalmaként. Aztán 1980-ban az egymillió, 1988-ban az egymillió-kétszázötvenezer kilométer balesetmentesen megtett útért is megkaptam a kitüntetést. Egykori oktatóm szavai csengenek a fülembe, aki azt tanította nekem, hogy elsőbbségem csak akkor van, ha azt meg is adják. Ma már az egymillió-kilencszázezer kilométer balesetmentes vezetésnél tartok...

Hogy milyen Budapesten közlekedni? Nagyon agreszszívek lettek az emberek. Még a nők is. Türelmetlenek, szabálytalankodnak, pedig az ember kis ügyességgel hamarabb célt érhet, mint az erőszakosságával. Az egyik főnököm mondta: amíg a gépkocsi nem alkalmazkodik a közlekedési körülményekhez, addig nekünk kell alkalmazkodnunk a megváltozó útviszonyokhoz.

Az utasokkal én nem kezdeményezek beszélgetést, de ha ők beszélnek, szívesen állok szóba velük. Sokféle embert megismertem. Gyakran vittem híres színészeket, Bilicsi Tivadart,Latabár Kálmánt, Honthy Hannát. Van, aki minden búját-baját elmeséli, sokszor elég csak meghallgatni, s már az is jólesik neki. Vannak, akik morogva, mérgesen ülnek be a gépkocsiba, próbálnak velem is veszekedni, de türelemmel őket is le lehet szerelni. Többször úgy búcsúztak már el tőlem, hogy "önnel élmény volt utazni". Ha templom előtt megyek el, mindig keresztet vetek. Nem hivalkodóan, mégis néha megdöbbennek az utasok. Nem ezt várják egy taxisofőrtől. Én vállalom a hitemet, nem szégyenlem, sőt! A kocsiban szoktam a Pannon Rádiót vagy a katolikus műsorokat hallgatni. Volt már olyan is, aki felháborodottan szólt érte. Ilyenkor természetesen kikapcsolom a készüléket.

A kollégák közt is sok furcsa ember van. Múltkor egy idős néni állt a Déli pályaudvarnál. Gyógyszerért volt ott, a hegyre szeretett volna viszszamenni. Egy taxis kétezer forintot kért az útért. A néni sokallta. Bár a kolléga veszekedett velem, én elvittem. Az út végén az óra hétszáz forintot mutatott. A néni rettentő hálás volt. Mi történt? Csak segítettem. Mert segíteni jó.

Gyerekként sokat ministráltam a falunkban. Egy alkalommal én is, na meg egy idősebb társam is szeretett volna segédkezni. A sekrestyében veszekedni kezdtünk, s egymás kezéből téptük ki a ministránsruhát, amely végül megsérült. Nemrég Szederkényi Károly atya a templomban lecserélte a ministránsruhákat. Gondoltam, kijavítom régi hibámat: falum mostani ministránsainak saját pénzemen csináltattam hasonlókat. Károly atyával levittük egykori falumba, szép szertartás keretében adtuk át az ottaniaknak.

Munkámhoz a családi háttér is sokat segített. 1968-ban, Verőcén kötöttem házasságot. Máig emlékszem az eskető pap szavára: ne múljon el nap anélkül, hogy legalább egy Miatyánkot elmondanátok közösen! Megfogadtuk az intelmét. Azt a katolikus törvényt is, hogy a vasárnapot meg kell szentelni. Sosem dolgozom vasárnap, hiába kecsegtet esetleg a nap jelentősebb bevétellel. Két fiamat is így neveltem-nevelem. Egyikük informatikai mérnök, a másik a katolikus egyetem jogi karának negyedéves hallgatója. Huszonötödik házassági évfordulónkat feleségemmel a Szentföldön töltöttük, ami régi vágyam volt. Igazi élmény, öröm, zarándoklat volt.

Sok álmom teljesült, hála Istennek és a Szűzanya közbenjárásának. Ahányszor csak tudok, még most is elmegyek a sümegi Szűzanyához, ahol annak idején a pártfogását kértem. Érzem ma is: láthatatlanul, de segít.

Bókay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu