 |
 |
 |
 |
2004.08.01
|
Száz éve
született Bálint Sándor |
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|
|
Puciłowski József OP Varsó hatvanhárom napja Hatvan éve, 1944. augusztus 1-jén tört ki a varsói felkelés A hazájába látogató II. János Pál pápa 1979. június 2-án több százezer honfitársa előtt Varsóban ezt mondta: Képtelenség megérteni ezt a várost, Lengyelország fővárosát, amely 1944-ben a megszállókkal szemben olyan egyenlőtlen és reménytelen harcra szánta el magát...
Lengyelország a II. világháborúban a nyugati hatalmak szövetségese volt. A megszállt ország emigráns kormánya Londonban működött. A Szovjetunió 1943. április 25-én megszakította a diplomáciai kapcsolatot a kormánnyal. Ennek oka az volt, hogy a lengyelek nem adtak hitelt annak a szovjet állításnak, amely szerint a nemrég a németek által feltárt katyni tömegsírokban németek által meggyilkolt áldozatok (tíz-tizenkétezer lengyel tiszt) nyugszanak, és vizsgálatért a szovjetek a Nemzetközi Vöröskereszthez fordultak. (Ma már régóta köztudott, hogy Katynban - és máshol is - oroszok gyilkoltak le tömegesen fogságba esett lengyel katonatiszteket.) Moszkva 1944 nyarától egy kommunistákból és társutasaikból álló lengyel bábkormány felállítására törekedett - a Londonban működő legális kormánnyal szemben -, s eddigre már az 1939-es szovjet agresszió során elhurcolt lengyelekből egy hadsereget is szerveztek, mely janicsári szerepet kapott a Vörös Hadsereg keretében. A front közeledtével a londoni kormányhoz hű, mintegy négyszázezer katonát számláló Honi Hadsereg (Armija Krajowa) vezetése úgy határozott, hogy ne a Visztula jobb partján gyors ütemben előnyomuló Vörös Hadsereg szabadítsa fel Varsót, hanem maguk a lengyelek. Ezzel is tiltakozni akartak az ellen, ami lassan egyértelművé vált: hogy a háború után Lengyelországnak a Szovjetunió csatlósává kell válnia, amibe az USA és Nagy-Britannia is beleegyezett, elárulva így a lengyeleket. (A háború után kialakítandó új helyzetről 1943 decemberében Teheránban, majd 1945 februárjában Jaltában, illetve júniusban Potsdamban egyezkedtek a szövetségesek.) A harcot, amely "varsói felkelés" néven került be a történelembe, a Honi Hadseregnek titokban már a városban állomásozó harmincezer fős alakulata (élén gróf Tadeusz Bór-Komorowski tábornok állt) kezdte meg, természetesen a polgári lakosság támogatásával - és abban a reményben, hogy szövetségeseik szövetségese (a szovjet Vörös Hadsereg) nem nézi majd tétlenül elszánt harcukat. Ez a remény azonban hiú ábrándnak bizonyult. A Visztula túlsó partján álló szovjet csapatok nem segítettek. A velük együtt harcoló lengyel katonák közül néhány ezren úszva szöktek át, hogy honfitársaik sorait erősíthessék. A szovjet parancsnokság taktikája világos volt: kivárni a város pusztulását. Még ahhoz sem járultak hozzá, hogy a Nyugat repülőgépei - amelyek fegyvereket dobáltak le a harcoló varsóiaknak - leszállhassanak a szovjetek által elfoglalt területeken. A bukás már a harc kezdetén előrevetítette árnyékát, mivel a felkelőknek nem sikerült elfoglalniuk a főpályaudvart és a repülőteret, valamint más stratégiai fontosságú pontokat. A városban azonban nagy volt a lelkesedés, azokban a körzetekben, amelyekből sikerült kiszorítani a német megszállókat, lengtek a fehér-piros lengyel zászlók, működött a posta, a közigazgatás - és az embereken úrrá lett a szabadulás reménysége. A németek (Erich von dem Bach-Zelewski tábornok parancsnoksága alatt) mintegy huszonötezer kiválóan kiképzett, többségükben SS-katonát vetettek be a harcolók ellen - és rengeteg kegyetlen közbűnözőt. A gyalogosokat nehézfegyverzet és a német légierő támogatta. Az egyenlőtlen erők küzdelmének kimenetele nem lehetett kétséges. 1944. október 2-án a Varsótól nem messze lévő Ozarówban a német erők főhadiszállásán a felkelők parancsnoka aláírta a feltétel nélküli megadást. A németek vesztesége mintegy tízezer halott, kilencezer sebesült és hétezer eltűnt ember volt. A lengyel oldalon több mint húszezer katona esett el. Körülbelül ötszázötvenezer polgári lakost a pruszkowi koncentrációs táborba hurcoltak, százötvenezret pedig kényszermunkára vittek Németországba. A főváros épületeinek több mint kilencven százaléka romba dőlt. Egészen 1956-ig a hivatalos történetírás és a propaganda tabuként kezelte a varsói felkelést, sőt gyűlölettel viseltetett a résztvevők iránt, és megtorlásokat hajtott végre. Később már lehetett a hős varsói népről beszélni - amelynek harca a Londontól függő reakciós vezetés hibájából bukott el. A varsói nép élet-halál harcát tétlenül szemlélő Vörös Hadseregről azonban még évtizedekig nem eshetett szó. Igazán csak a kommunizmus bukása után vált lehetővé a történtek objektív értékelése és a hősök előtti tiszteletadás. A bevezetőben említett első lengyelországi látogatása során, 1979-ben a pápa még azt is megállapította: a varsói nép harcba szállt szabadságáért, de küzdelmében a szövetséges hatalmak magára hagyták. Kijelentései miatt a lengyel kommunista kormány mindjárt helyben tiltakozott a Szentatyával együtt Varsóban tartózkodó államtitkárnál, Agostino Casaroli bíborosnál. Csakhogy ekkor már a Szentszék keleti politikáját maga II. János Pál pápa irányította... (A lengyel nemzetiségű szerző a magyarországi domonkos rendtartomány elöljárója.)
|
|
|
||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||
