A japán lélek és az atombombák emléke

Hirosima és Nagaszaki évfordulóján

Ötvenkilenc éve, 1945. augusztus 6-án és 9-én dobták le az amerikaiak az atombombát Hirosimára és Nagaszakira. Iszonyatos erejű fegyvert vetettek be, katonailag nézve is szükségtelenül: Japán rövid időn belüli kapitulációja nyilvánvaló volt. A polgári áldozatok százezreit követelő csapás mintha már egy új világuralom erejét akarta volna demonstrálni.

A gyilkos atomfelhő

Hogyan élték meg a japánok ezt a rettenetes traumát? - A szörnyű évforduló kapcsán fölvetődő kérdésre Nemes Ödön jezsuita szerzetestől kértünk választ, aki évtizedeken át dolgozott Japánban.

- Nem úgy dolgozták fel a japánok e megrázkódtatást, ahogy azt egy magyar ember gondolná. Japán hosszú történetében először 1945-ben vesztett háborút. Ez számukra igen nagy szégyen volt, s ezért sokan öngyilkosok lettek. Nagyon erős bennük a felelősségérzet, s ha ennek nem tudnak megfelelni, elviselhetetlenül szégyellik magukat. Részben e szégyen miatt a japánok nagyon ritkán beszélnek a két atombombáról. Az emlékmű inkább annak szól, hogy ilyen többé ne történhessék. Ennek hirdetésére éreznek hivatást.

A két atombombáról és áldozatairól ma is beszélünk, de volt olyan "egyszerű" gyújtóbombázás Tokióban, amelynek következtében többen haltak meg, mint az atombomba pusztításában. Hirosima és Nagaszaki túlélői közül rengetegen hosszú éveken át szenvedtek a sugárfertőzés okozta betegségekben. Gondos orvosi ápolást kaptak, anyagi segítségben is részesültek, lelkiekben azonban nem hiszem, hogy sok támogatást kaptak volna. Voltak ugyan misszionáriusok, akik rendszeresen bejártak a kórházakba, de nem tudom, hány emberhez tudtak eljutni. A shinto és a buddhista papok viszont általában nem foglalkoznak beteggondozással. Egy buddhista pap azt mondta nekem egy alkalommal: "Ezt mi a keresztényekre hagyjuk." Ők főleg a megholtakkal törődnek.

Meg tudták-e bocsátani a japánok az atombombákat?

- Úgy tapasztaltam, hogy a japán emberek számára - leszámítva a szoros családi kereteket - nagyon nehéz a megbocsátás. Ennek fő oka az, hogy megbocsátani annyit jelent: függetlenül attól, amit tettél, én ingyenesen továbbra is szeretlek, és imádkozom érted, mert Jézus ezt az utat adta nekünk. Aki ebben nem hisz, aki maga nem tapasztalta meg Isten megbocsátó és ingyenes szeretetét, az csak igen nehezen tud, vagy talán nem is tud megbocsátani.

Voltak többen is az általam vezetett bibliakörben, akik szívesen imádkozták a Miatyánkot, de őszintén bevallották, hogy nem tudják kimondani: "miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek".

A megbocsátás Jézus Krisztus útja, és Istentől kapott ajándék, amelynek megtapasztalása a legtöbb japán ember életében még nem élő valóság.

A százhuszonhétmillió japánból körülbelül mindössze négyszázezer a keresztény. Ezért nem gondolom, hogy a japánokban felmerül a kérdés, hogy meg kell-e bocsátani a bombák ledobását.

Ha fel sem merül a megbocsátás kérdése, nem gondolhattak-e valamiféle bosszúra?

- Erről sosem hallottam Japánban. Nem hiszem, hogy valaha is gondoltak volna erre, leszámítva egy kicsiny ultranacionalista csoportot. Azt viszont gyakran hallottam, hogy hálásak az amerikaiaknak a keresztény értékeken alapuló alkotmányért, amelyet a megszállók adtak nekik. A maguk erejéből és a háború utáni zűrzavarban valószínűleg nem lettek volna képesek ilyen alkotmányt létrehozni.

Örülnek annak, hogy nincs hadseregük, nem sorozhatnak katonákat.

A rosszból, a görbe vonalakból Isten egyenesen kihozta a jót is. Az tény és igazság, hogy a két bomba után sehol nem dobtak le többé atombombát. Adná Isten, hogy a mostani háborúk is az utolsók lennének, és mindenki belátná, hogy a háború soha nem hoz megoldást. Sok jel mutat arra, hogy ebben az irányban haladunk.

- só -

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu