Egy jegyzetíró füzetéből

Erdőzsongás

Napáldozatkor hallgatom Liszt romantikus misztikus zongoradarabját, az Erdőzsongást. A táj ihletében úgy hat, mint millió madárdal-emlék, csipkerészleteiben, mint kis harangok estéli vigasza, vagy Millet Angelusának képáhítata. A porzó, köves úton szél barangol, nyíló esti virág bólogat még egy ideig, majd összezárja szirmait. Miniatűr valóság, hogy még élénkebben lobbanjon fel a közeli hegyorom a sugárlövetben.

Erdők arcán a zöldbe húzódó hőség önmaga elől szökik, a mogyorószegélyes határon, a rét belső ívén lepke táncol, aztán tüzes szárnya ellobban.

Liszt erdője pedig tovább zsong. Alpok, Appenninek vagy magyar tájak zsongása ér ide? Lemez ezüstjéből a hangcsobogás, amely patakok kavicságyazatából vizek gördülését, elsikló pisztrángok játszó örömét, lombok neszezését hozza, szétárad a csönd hajlékában, ahol rátelepszik képekre, szobrokra, könyvekre, erdővé varázsolja tárgyak otthonát.

Miféle erdővé? A művészet nevesített témái sohasem nevesíthetők, s a zsongásban is az a halhatatlan érzés kap dallamot, amit a világ dolgai közt csak ritkán sejt a halandó. Dallam-e vagy más? Horatius valamelyik tavasz-énekében olvastam e két sort: Váltja színét a világ és partjai közt megapadva / siklik alá a folyó. Évszak-színváltozás. Rilkénél a szűkebb, az esti, amikor fák cserélnek ruhát. Elhelyezhetetlen valamennyi, ahogyan a zsongás (?) csengetőn, fölerősödőn és elhalkulón. Messze tűntén kezd igazán élni, beköltözve erdők boltívei alá, ahol telnek éveink.

Liszt impressziója a romantikusé, felszabadultan a Szépség örvendőjéé, amikor nem tartja fogva semmi: napi gond, fenyegetések sisakos csendőre.

Fent parázslik az erdő a napáldozat oltárán, egy csalogány néhány percre még epedez, mert ma sem lelte meg a párját, aztán elhallgat. Csak az erdő zsong - egyre mélyebben éveim csarnokát betöltve, hogy maga is védőtető, titokzatos szólam legyen akkor, amikor az idő másnak épít ideiglenes műhelycsarnokot, tépi-cibálja a lelket, az izmokat.

A zsongást átveszi egy égi készülék, és továbbítja a világ partjai közt, hogy megapadjon a tomboló folyó.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu