Az Új Ember kezdeteinél

Nekem, a nemrég érettségizett slapajnak minden felnőtt újságíró "bácsinak" számított a maga harmincöt-negyven esztendejével.

Közös expediálás a szerkesztőségben

A két Bandi is, Szigeti Endre és Újlaki Andor, akikkel fölváltva találkozhattam a Parlament egyik kapuján belépve, ahol egy tábornokkal az élén a sajtócenzúra működött. Oda adták be a napi-, heti- és egyéb lapok a maguk kinyomtatásra szánt írásainak gépiratát; ott ütötték rá az engedélyező vagy elutasító pecsétet.

Családias karácsony a szerkesztőségben

Szigeti Endre és Újlaki Andor a katolikus sajtót képviselték a zord hivatal előterében, és szeretettel igazítottak el a teendőkről. Engem egy napilap küldött oda olykor-olykor, szerkesztőségi legifjabbat, hogy a cenzúraprocedúrát is megtanuljam. Még tartott a második világháború.

Azután végül túléltük a bombázásokat, túl Budapest ostromát, eljött a béke: 1945 tavaszán és kora nyarán megtelt a lelkünk reménységgel.

Magyar-olasz szakos bölcsész voltam (közben kezdő színházi riporterféle); a legendás emlékezetű Horváth János professzor úr Petőfi-előadásait hallgattam; Luigi Zambra (Zambra Alajos) professzornál már Dantéval is foglalkoztunk.

Ekkor aztán ismét összetalálkoztunk: a két Bandi bácsi meg én. Meghívást kaptam a Szentkirályi utca 28-ba, a Stephanaeum Nyomda és a Szent István Társulat házába, ahol most a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi kara működik. A nagy épület egyik magánlakrészében, a második emelet 17-ben Ijjas Antal író és hírlapíró lakására mentünk. Ott kezdték az "öregek" a hamarosan meginduló Új Embert szerkeszteni.

Az én "Tóni bátyám", vagyis Ijjas Antal életének harminckilencedik esztendejében járt. Megismerkednem vele két évvel azelőtt, Széchenyi kapitány című kitűnő regénye örvén sikerült, mégpedig egy nagy pesti nyomdában, ahol ő egy katolikus hetilapot tördelt. Magam meg a szomszédos bádogasztalnál, Vaska Géza bácsitól, a fulmináns nyomdai szerkesztőtől a lapcsinálás tördelési részét tanulgattam...

Nos, 1945 júliusában járunk. Ijjas Antal felesége kávét hoz be a jelenlévőknek: Pénzes Balduin atyának, aki a felelős szerkesztő lesz; Kézai Bélának, aztán Endrének és Andornak, a joviális Possonyi Lászlónak, aki majd színházi bírálatokat fog írni; Thurzó Gábornak, no meg nekem is, aki meghívott külsősként tisztelettudóan igyekeztem részt venni a nagyok beszélgetésében.

Akkor már eldőlt, hogy Új Ember lesz a hetilap címe. A lehetséges fejlécváltozatokból kiválasztották azt, amely mindmáig látható az első oldalon. Úgy emlékszem, Janovits István (ő is kapott kávét!), a szelíd szavú és mérhetetlenül szerény grafikusművész tervezte valamennyit. Pista ott ült az én két Bandi bácsim között, többször külön is elbeszélgettek, hármasban.

A szerkesztőség tehát az Ijjas-lakás ebédlője volt; mindenesetre a nagyobbik szoba. Középütt jókora asztal, oldalt két kisebb. És máris fontos helyet foglalt el egy régi márkájú, de igen jó karban lévő írógép.

Ezen a remek masinán aztán sokszor kopogtattam-másoltam cikkeket, amikor elkezdődött a rendszeres munka. Két ujjal vertem a billentyűket, de meglehetős gyorsan. Diktálni is szívesen diktáltak nekem. Amolyan gépírófiú is lett hát belőlem, szerkesztőségi benjámin, ide-oda küldhető hírlapíró-süvölvény.

Világos előttem a pillanat, amikor egyszer föltűnt közöttünk Rónay György. Addig csak fényképről ismertem, meg persze főként a verseiből, műfordításaiból. Tisztelettel azt a Dsida Jenő-kötetet említettem meg neki, amelyet ő állított össze, ő írta a bevezető tanulmányt is; így hangzik a vége: "Legenda lesz, és élet, és kenyér". Ez a Válogatott versek a Révai Könyvkiadó egyébként velúrkötésű, elegáns sorozatában jelent meg, az előző rettenetes évben, 1944-ben, amikor már nem volt velúr. Dsida Jenő kötetének így csak amolyan velúrt imitáló keménypapírkötés jutott.

Rónay György kedves figyelemmel hallgatta azt az ismeretlent, aki akkor még voltam. Aztán mosolyogni kezdett, amikor egy nyolcadikos gimnazista koromból való élményemet meséltem: 1942 őszén-telén a Te mondj el engem című Rónay György-verseskönyvről: hogyan diktált kritikát egy késő délután megjelenő napilap szerkesztőségi szobájában föl-alá járkálva a Baumgarten-díjas pályatárs, ifj. Ambrózy Ágoston.

Persze nem emlékszem, verset hozott-e Rónay György, vagy novellát, kritikát, irodalomtörténeti cikket, hiszen mindjárt az első számokban szerepelt valamenynyi zsánerrel.

Janovits Istán egyszer a redakció valamennyi munkatársát lerajzolta, még engem is, és büszkén dagadozott kebelem, hogy Rónay Györgygyel ugyanabban a lapszámban, nem messze az ő írásától jelent meg az enyém is, s fölöttük a néhány vonással megörökített félprofilunk.

Az egyetem Múzeum körúti A-épületétől, a legendás 6. tanteremtől, Horváth Jánostól és a Trefort-kerti C-épülettől, Zambra Alajostól nem esett messze a Szentkirályi utca 28. Néha úgy éreztem, hogy egyszerre vagyok itt is, ott is, amott is.

Előfordult azért, hogy csak odahaza voltam, Pesterzsébeten. Ott tűnt föl egyszer a táviratkihordó, s kezembe nyomott egy sürgönyt. Délelőtt adták fel, ebéd után meg is kaptam: ilyen is volt akkor...

Ijjas Antal hívott be másnap reggelre a szerkesztőségbe, sürgős ügyben.

Telefonunk nem volt, még utcai telefonfülkék sem működtek a környékünkön, nem tudtam nyomban megkérdezni, miért is a távirat! Drukkoltam egész este, éjjel is föl-fölébredtem, enyhe izgalommal. No, másnap kiderült: akinek tördelnie kellett volna a legközelebbi Új Ember-számot, beteg! Ijjasnak pedig vidékre kell utaznia. Nyár van, és senki más kolléga, aki ért a nyomdai munkához, nem érhető el. Vállalnám-e, hogy betördelem a lapot?

Ma is érzem a büszkeséget, Tóni bá´ emlékezett rá: nyomdában ismerkedtünk össze, amikor Vaska bácsi mellett tanulgattam a tördelést... Igent mondtam tehát, s meg is jelentem a házbeli Stephanae-um Nyomdában, ahol akkor még teljesen kézzel szedték a cikkeket. A nyomdászok furcsálkodva, érthető bizalmatlansággal néztek rám, a tejfölös szájú valakire, akit nem ismertek. De munkához láttunk. Egyszer csak kiderült: "húzni" kell valamelyik cikkből, különben nem fért volna el a kijelölt helyen. Kezembe vettem a nyomdai levonatot, végigfutottam a szöveget, és egyszerűen elhagytam az egyik bekezdés végén a szükséges számú sort... Nem kellett "átszedni" az oldalt, nem adtam fölösleges munkát azzal, hogy netán itt törlök egy szót, amott egy másikat. Körülöttem széles mosolyra nyílt a nyomdászkollégák arca. Elfogadtak! Erre emlékezve ma is megbizsereg bennem a büszkeség.

Nem csak tördeltem persze - írtam is, apróságokat, rövid filmrecenziókat például. Vasárnap délután - ez volt a magyar címe annak az amerikai mozgóképnek, amely Hollywoodban készült a Bakaruhában című híres Hunyady Sándor-novellából. Teljesen kiforgatták az eredeti történetet, odalett a bája. Nem tetszett, "levágtam". Csak a főszereplő Gaál Franciskát, a korábban idehaza rendkívül népszerű színésznőt dicsértem meg.

Boldogan írtam viszont az Égi vándor című svéd filmről. Úgy éreztem, remekmű. Spiritualitásával, humanizmusával, mély emberi költészetével kimagaslott az átlagos filmtermésből.

Igen, a költészet! Sok vers is jelent meg hétről hétre az Új Embernek már az első számaiban is. Egész antológiányit sorolhatnék föl, számos költőt. Most arra gondolok: becehegyi szőlejének kis házában a kilenevenhárom esztendős Takáts Gyula nyilván őrzi azokat a megsárgult lapszámokat, amelyekben zöld tintával aláírt költeményei megjelentek, ugyanígy tehet érdi otthonának kertjében Biró András is, aki "csak" nyolcvanegy éves, de mondhatni, az Új Ember hasábjain indult el.

Berda Józsefre pedig már akkor úgy tekintettünk, mint Assisi Szent Ferenc-i szegénységben járó-kelő, élő klasszikusra, aki olyan kedves raccsolással mondta el Vespera Esztergomban című szép versét a "Félgyertyás" becenevű Irányi utcai kisvendéglőben, ahol fehér asztal mellett először gyűltek össze az Új Ember belső és külső munkatársai. Magam is, a legfiatalabb.

Néha arra gondolok: annyi évtized után el kellene menni a Szentkirályi utca 28-ba, föl a második emeletre, és bekopogni a 17. számú ajtón...

Dalos László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu