Nyelvi bogáncsok

Nyelvi vétségekről szólva Mikszáth írta annak idején, hogy valahányszor keresztülvág a mezőn, bogáncs akad a nadrágja hajtókájába, nem is egy. Hanem furcsamód dinnye még véletlenül sem bújt meg benne. Bízvást csatlakozhatunk hozzá, ha végigtallózzuk a mi mezeinket, a rádiót, tévét, napilapjaink sorát (némelyiknek nyelvi szerkesztője is van pedig!), tucatjával gyűjthetnénk a bogáncsot, ha még mindig hajtókát hordanánk a nadrágunkon. A bogáncs azonban kiirthatatlan. Itt van mindjárt a divatbajött célkitűzés. Alakjára nézve szabályosan képzett összetett főnév, olyan, mint a célba dobás. De azzal semmi bajom, egyenesen közli, mit jelent, nem visel álarcot. A célkitűzés viszont... járjunk csak utána! A vadászat fogalomköréből származik, s a lőfegyverek, főképp a nyíl célpontjára utal. A tárgyra, melyet gyakorláskor vagy virtusból rendezett versengésből föltettek, kitűztek a fatörzsre, esetleg egyik ágára, hogy aztán vesszővel, puskagolyóval eltalálják. A céllövészet ősi formáját őrző képes kifejezések - mint a föltett szándék, kitűzött cél - idők múltán átmentek a közhasználatba, elszakadtak tárgyuktól.

Az áhított cél elvont fogalommá vált, immár nemcsak a tér, de az idő távolába tűztük magunk elé, hogy vágyunkkal elérjük. És most próbáljunk elképzelni egy aggódó apát, amint így fordul fiához: - Végül is mi a te célkitűzésed? - S mellé a fiút, aki nyeglén azt feleli: - Nekem aztán semmi célkitűzésem! A kép folytathatatlan, így élő ember nem beszél. A fölpuffasztott kifejezés sehogy sem illik a szűk, családi keretbe. Szétfeszíti, nemigen tűri az egyes számú első birtokos ragot sem. Célkitűzés: ezt így, közvetlenül, négyszemközt ki sem mondják. Atmoszféra kell hozzá. Ünnepélyesen, pódiumról, mikrofon előtt nyilváníthatja csak ki az erre kijelölt, tekintélyes férfiú, akinek ajkán csüggnek a közönséges halandók, mikor elzengi: - A mi célkitűzésünk! Így mindjárt más, királyi többesben, amint felhömpölyög.

A többit tudjuk. Kísértetiesen ismerős. Azoknak a szónokoknak alakja dereng föl emlékezetünkben, akiknek világéletükben a kitűzés volt a fontos, nem a cél! A fő, hogy meghirdették. S ha számon kérik? Semmi vész! Kitűzünk egy másikat! Elvégre a kitűzéshez nem kell egyéb, csak szög és kalapács. És a gyakorlott kitűző sosem üt a saját körmére.

Másik kedvencem a járványosan terjedő három szócskából álló torzszülött: Ez egy dolog... - Viszketni kezd a fülem, ha meghallom, s kedvem volna menten megkérdezni: - Nem kettő? - Amitől elállna a szava annak, aki használja, s döbbenten meredne rám. Mert valójában csakugyan kettő lappang mögötte, s a másik részben vagy teljesen érvényteleníti az elsőt. Azaz finom formája az elegáns semmitmondásnak. Ráadásul afféle filozofikus gondolatmenetre utal, bizonyítja az ellentétek között egyensúlyozó elme mélységét. Esetleg határozatlanságát. De, mindenesetre kiszorítja a nyelvünk szelleméből fakadt egyrészt-másrészt vagy egyfelől-másfelől formát, pedig az hiánytalanul megfogalmazza a gondolatban rejlő kettősséget, hogy bizonyos módszer, eljárás vagy cselekvés hasznosságával együtt ártalmassá is válhatik. Viszont régi, meggyökeresedett nyelvi elemeket is rossz útra csábíthat a buzgó, ragályos újító szellem. Anélkül, hogy alakjukat csorbítaná, értelmüket ficamítja ki. A tisztes, ősi névutó, az újmódi használatára gondolok. Többárnyalatú, hely-, néha időhatározói funkciója van, általában irányt jelöl. Inkább hozzávetőleges, közelítő, mint pontosan célba találó irányt. Ez a laza, árnyalatos bizonytalanság tetszett meg a névtelen nyelvrongálóknak, akik - ők tudják, miért - jobban kedvelik a körülbelüli homályt az egyértelmű világosságnál. Ezért vállalkoznak rá, hogy majd ők képviselik a közösség ügyét az illetékes hatóság felé! Az mindenesetre kisebb kockázattal jár, mintha a kijelölt fórum előtt tennék, vagy épp a fórumnál. Hallottam már hivatalos szájból azt a finoman ködösítő megfogalmazást, hogy vállalata ilyen meg ilyen összeggel tartozik a szóban forgó cég felé! Bizony, egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy szándékukban áll becsülettel megfizetni a tartozást, inkább abban reménykednek, hogy útközben valahol irányt téveszt és örökre a semmibe enyész a hitelező járandósága, tehát fölösleges is megadni. Ha ezt akarnák, egyenest a cégnek fizetnék meg, pontos címére kiküldve. Ahogyan leveleiket is Szegedre, Pápára címezik, mert nem szeretnék, ha a posta csak arrafelé irányítaná, a jószerencsére bízva, hogy kézhez kapja-e, akinek szól.

Valaha Kazinczy, Kölcsey állt a nyelvújítás élére, a huszadik század nyelvvédő mozgalma Kosztolányival büszkélkedhetett. Manapság a nyelvnyűvők az ismeretlenség ködében bújnak meg. De leleményeik között időszerű lenne megrendezni a csúfságversenyt.

Vidor Miklós

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu