 |
 |
 |
 |
2002.10.27
|
Megjelent az Új Ember liturgikus füzetek sorozatának novemberi száma
|
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
||||||
|
|
|
A növekedés fájdalma Íróasztalomon egy minap kapott fénykép. Tavaszi égbolt előtt kereszt alakú cseresznyefaágon frissen nyílt, szinte átlátszó fehér virágok. A szerző címet is adott a természet által alkotott kompozíciónak: A növekedés fájdalma. Nekem Mindenszentek és halottak napja jut eszembe róla. A szenvedéstől való félelem rendszerint beszűkíti az életről alkotott elképzelésünket. Az édesanyák jól ismerik ezt a gyöngeségünket. Szenvedések között szülik az életet. Elsőként ők veszik ölbe éjszaka vigasztalanul felsíró gyermeküket, aki még nem tudja, hogy fájdalom között nőnek az apró tejfogai, melyekkel beleharap az életbe; a végtagjai, amelyekkel bejárja és átöleli a világot. Az édesanya karján azt is könnyebben megtanuljuk, hogy a szenvedés és a fájdalom nem tart örökké, ugyanakkor mindig együtt jár a növekedéssel, az élet kiteljesedésével. Feszítő fájdalmak között meghal a rügy, hogy életet adjon annak, ami önmaga és mégis több: a gyümölcsöt ígérő virágnak. Jézusra gondolok, akinek keresztje húsvétkor "kivirágzott". A szeretetből vállalt áldozat egy új élet forrása lett. Eszembe jut az édesanya, az egyház, aki síró gyermekét karjára veszi, és elmondja, mit jelent a megváltás és az örök élet. Mindenszentek és halottak napja olyan, mint a cseresznyefa-virágzás. A templomok és a temetők környékén - még ha sokszor nem is értik, hogy miért - mintha egyetlen nagy, liturgikus táncot járnának az élők. Az intézményesült kegyelet megnyilvánulásai sem tudják elnyomni e megemlékezés igazi mondanivalóját, mely minden ember létének végső kérdése is egyben: miért élünk, és ha élünk, akkor miért halunk meg? Felidézzük a Boldogságok evangéliumát, amely iránytűként vezette az egyházi év közismert és elfeledett mindenszentjeit. Sokan vannak köztük az áldozatos hétköznapok munkásai: a családi béke építői, a lelkiekben bővelkedő nélkülözők, a bűneiket siratni tudók, a nagylelkűen adakozók, a hitükért hátrányos megkülönböztetést is elviselők, és még sorolhatnánk mindazok életpéldáját, akik a fájdalomban és az áldozatban megtapasztalták az újjászületést, a növekedést. Szomorú statisztikát hallottam a minap, amely szerint Magyarországon azért nem vállalnak gyermeket a fiatal nők, mert féltik a szépségüket, az alakjukat, a kényelmüket. Terméketlen cseresznyeág, jövő nélküli társadalom. Lehet, hogy egy betegség támadott ránk? Talán igen. Annak az illúziója, hogy megtalálhatjuk a boldogságot és az élet értelmét szenvedés, halál és áldozatok nélkül. Papp Tamás
|
|
|
|
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||
