Élők, halottak, élőhalottak

Így november közeledtével, amikor sorra gyulladnak a mécsesek a temetőkben, amikor virágok és koszorúk kezdik elborítani a sírokat, amikor újra megtisztulnak a fejfák, engedje meg a tisztelt Olvasó, hogy emlékezetébe idézzek néhány mondatot Shakespeare Vízkeresztjéből.

A történet szerint Olivia grófkisasszony halott bátyját gyászolja. Az udvar bohóca azonban megpróbálja kizökkenteni úrnőjét szomorúságából; bolondként bolondnak nevezi az épelméjűt, és állítja, hogy ezt bizonyítani is tudja:

Olivia: Lássuk azt a bizonyítást!

Bohóc: Kit gyászolsz, jó madonna?

Olivia: A testvéremet, jó bolond.

Bohóc: Gondolom, lelke a pokolban van.

Olivia: Tudom, hogy lelke a mennyben van, bolond.

Bohóc: Ha bátyád lelke a mennyben van, akkor bolond, aki gyászolja, madonna.

(Mészöly Dezső fordítása)

Érzések, emlékek, gondolatok; tépelődés és megbocsátás; szégyen, imádság, és nagy-nagy bizalom kavarog bennem temetőjárás közben. Meg kellett volna még mondani neki... Nem lett volna szabad éreztetnem vele... Milyen bizakodó volt a tekintete... Miért nem szorítottam jobban a kezét... Amikor utoljára felhívtam...

Késő már. Valóban bolond, aki gyászol? Vajon kire gondolok inkább: őrá, aki eltávozott, vagy saját magamra, aki nélküle kell hogy továbbmenjek? Mi van a szívemben? Szomorúság? Vajon miért? Talán nem tettem meg mindent, hogy útra készen indulhasson? Talán nem teszek meg mindent, hogy engeszteljek érte? Vajon nem öltözik-e jó adag önsajnálat a gyász álruhájába? Vagy valójában nem bízom igazán Isten üdvözítő akaratában? Istennek minden lehetséges. Akkor pedig bolond, aki gyászol... hacsak nem saját magát sajnálja...

A megholtak lelke az Úr kezében pihen. Nem vagyunk persze tehetetlenek a sorsukat illetően, mégis, elsődleges felelősségünk az élők mellé szólít. Az elevenek mellé, akik nap mint nap körülvesznek, s akiket látva bizony sokszor érezzük: mintha fejfák között lépkednénk. Rám sem pillant, ha beszélgetünk. Kerüli a tekintetemet. Alkotás helyett fásult munkaerőként csak a nap túléléséért küzd. Egyetlen célja, hogy este bekapcsolja valamelyik butító csatornát. Már mosolyogni is képtelen. A bosszankodás jelenti számára az egyetlen érzelmet. Hitét régen elvesztette. A maga módján vallásos: Isten, ha vagy, segíts, ha tudsz. Lelkesedésre képtelen. Céljai nincsenek. Nem vár semmit az életétől, legfeljebb annyit, hogy békén hagyják. Legszívesebben napokig nem szólna másokhoz.

Tisztelt Olvasó, hány és hány ilyen testvérünkkel hoz össze a sorsunk napról napra? Hány és hány fejfát kerülgetünk, hány és hány élőhalottal találkozunk a temetőkön kívül is? A gyász, a szomorúság azonban az ő esetükben sem vezet semmire. A siratóasszonyokat maga Jézus Krisztus is megrótta. Hiszen sírni - pontosabban: siránkozni - talán a legegyszerűbb. Sopánkodni, panaszkodni, fejet csóválni, szörnyülködni: kiváló menekülés a cselekvésből a szavak birodalmába.

Nem ezért élünk. Nem ezért mondjuk magunkat Krisztus követőinek. A mi mesterünk a vakot, a bénát, a sántát nem sajnálta, hanem meggyógyította. Igen, Jézus Krisztus is gyászolt: siratta Lázárt, a barátját. Tőlünk sem azt várja, hogy kőszívűek legyünk: ő is pontosan tudja, mit jelent elveszíteni valakit, akit szeretünk. Ismeri a halott után támadó mérhetetlen ürességet. És ismeri a halálfélelmet is.

De Jézus Krisztus élete mégiscsak arra tanít: nem ragadhatunk bele a fájdalomba, mert az megbénít. Cselekednünk kell, ahogyan tőle láttuk. Sírt, igaz, de utána cselekedett. A mi feladatunk sem más: rügyet kell fakasztanunk a halott fejfákon, fel kell támasztanunk az élőhalottakat. Hogyan is mondta a Mester? "Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat: te pedig menj, hirdesd az Isten országát!"

Élni akarunk. Nem temetni, hanem gyógyítani. Nem fejfákat állítani, hanem életre kelteni. Rügyet fakasztani. Forrást nyitni. Életet adni.

Sokan néznek bennünket odafentről. És nagyon szorítanak nekünk.

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu