Dalos László

Emberi arc, délután

Születésem városában, Pestszenterzsébeten elég magas tornya van a főplébánia-templomnak, a toronyórát messziről is látni lehetett: tejfehér kerek üveglap fölött a római számokat, mind a két mutatót.

Egyszer, egészen kisgyerek koromban a közeli Ferenc utcából a templom felé tekintve azt fedeztem föl, hogy a toronyóra pontosan olyan, mint egy emberi arc! És ez az arc aszerint fejezett ki más és más érzést, hangulatot, ahogyan a mutatók éppen álltak. Mennyi arckifejezés: öröm, bánat, bosszúság, unalom, kíváncsiság, és mit tudom én, még mi minden állt össze odafönt, a fehér óralapon, és kelt szinte életre a mozdulatlan római számokkal meg a minduntalan odébb igyekvő mutatókkal!

Közülük egyet igen szerettem: azt, amikor a kismutató a négyes számon állt, a nagymutató meg a nyolcason. Olyan volt akkor az a toronyóra-arc, mint amikor ebéd utáni szunyókálásából éppen fölébred az ember, s kipihenten - az órára néz, megállapítva: öt perccel vagyunk háromnegyed négy előtt, illik fölkelni...

Amikor egyszer, éppen bizonyítványosztás előtt bemondta a rádió, hogy háborúba lépett Magyarország is, minket, akkor már felsős gimnazistákat, azonnal beosztottak a templom tornyába, légoltalmi szolgálatra. Onnét, az óra alól kellett fürkésznünk az égbolton: jönnek-e a repülőgépek a város felé.

Négyóránként váltottuk egymást. Az éjszakák voltak a nehezek, hiszen közvetlenül a fülünknél ütött egy jókora fémkalapács az egyik harangra, minden negyedórában egy kisebbre, óránként egy nagyobbra, jelezvén az időt. Amelyikünk éppen aludhatott volna, valamennyi óraütéskor fölébredt szegény. Tenni kellett valamit!

Amikor egyszer délelőtt, az esedékes írásbeli jelentéssel elindultam a templomtoronyból a városháza pincéjében működő légoltalmi parancsnokságra, odalent szemrehányón néztem a toronyóra cifferblattja felé, hiszen mögötte lehet az a szerkezet, amely az impulzusokat adja a fertályóránként ismétlődő óraütésekre.

Megértő pillantással tekintettek vissza rám a mutatók a római számjegyek közül, s mintha ezt mondták volna:

- Szólj a sekrestyésnek, kapcsolja ki a harangot ütő kalapácsokat. Végtére is aludnotok kell a pihenésre kijelölt időben...

Jó ötletet adott a toronyóra, emberi nyelven szólt hozzám. Nem is csodálkoztam, olyan régóta folyt közöttünk ez az emberarcjáték.

A városháza légópincéjében átadtam a jelentést a Pepszin ragadványnevű tanárnak, ő volt az ügyeletes. Asztalán szólt a rádió, Jussi Björling énekelte a Szeretlek című Grieg-dalt.

- A zeneirodalom egyik legszebb szerelmi dala - jegyezte meg a tanár.

Mehettem vissza a toronyba. Csakugyan beszéltünk a sekrestyéssel, s azontúl a soros pihenő gimnazistatársunk nyugodtan alhatott. Repülőgépek akkor nem jöttek.

De alig három év múlva szörnyű bombatámadás érte szülővárosomat, áldozata lett Ottó László atya is, mindanynyiunk igen szeretett káplánja, akitől nemrég kaptam meg ajándékba Babits Mihály európai irodalomtörténetét.

Elakadt a toronyóra járása, egyetlen kifejezésnél rögződött meg az arc, de azt sem láttam igazán, mert a légnyomás kiröpítette a számlap fehér tejüveglapját. Súlyosabb kár szerencsére nem érte a templomot, s benne a gödöllői festőművész, Nagy Sándor páratlan szépségű freskóit.

Mire a toronyóra ismét járni kezdett, és aztán, hogy Pestszenterzsébet XX. kerületté vált, magam már a VIII. kerületben laktam, eléggé fel is nőttem közben. De gyakorta behunytam a szemem, s gondolatban megjelent az a kisgyerekkori pillanat, amikor először csodálkoztam rá - egy délutáni álmából ébredő ember arcára.

Azután? Jó egy évtizede egy stockholmi hanglemezbolt előtt hirtelen eszembe jut a svéd tenorista, Jussi Björling, a Grieg-dal, az erzsébeti légóparancsnokság rádiója, Pepszin tanár úr, s megfogamzódik bennem a kérdés: vajon a svéd operaénekes a norvég zeneszerző dalát akkor, 1941-ben milyen nyelven énekelte? (Hogy miféle gondja támadhat egy magyar turistának Észak Velencéjében?!)

Este visszaindult velünk a komphajó Helsinki felé. Már semmin sem csodálkoztam! Mert a fedélzeten, a vámmentes üzletek magát kellető ezernyi árucikke közül szinte rám mosolygott egy nagy, kerek férfikaróra, ugyanolyan római számokkal a fehér számlapján: pontos kicsinyített mása a pesterzsébeti toronyórának!

- Megvegyük? - kérdezte a feleségem.

Amikor mostanában a harmincas villamos a Ferenc körút és a Mester utca sarkáról indulva jó egynegyed óra múlva szülővárosom széléhez ér, s bekanyarodik a Török Flóris utcába - hangtalanul végigszámolom balkézre: Mátyás utca, István utca, János utca, Szarvas utca, Gólya utca, Ferenc utca... Igen, a Szent Erzsébet téren majd leszállok. Ott áll a templom. Tudom, befejezték a beázástól megtámadott Nagy Sándor-falfestmények restaurálását. S ha fölnézek a magasba, ugyanazt a gyerekkori órát látom, ugyanazokat a római számokat. De alattuk a kerek üveg most halványkék. A réginek, a fehérnek emléke itt van a bal karomon, az órán. Rápillantok, sokszor, mert napról napra sebesebben fut az idő.

Leszállok a villamosról, sétálok vissza, befordulok a Ferenc utcába, onnét látom - megint ugyanolyan gyermekien örvendező csodálkozással, mint régesrég - azt az emberi arcot, hogyan változik, amint mozognak a mutatók! Ugyanazzal a pillantással nézem a tornyot és a karórámat: pontosak, egyszerre járnak, most éppen öt perc múlva háromnegyed négy...

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu