Az elmúlás az élet folytatása

Gyászjelentés a főiskola falán: tizenkilencedik életévében N. A. tragikus hirtelenséggel elhunyt. Jövőre a tanítványom lett volna. Csöndes esti requiemen búcsúzunk egy reménységgel teli fiatal leánytól, akit elszólított mindannyiunk Atyja. A titkát nehéz lenne megfejteni, marad a belenyugvás - a hit, hogy találkozunk ama végső asztalnál, amikor a költővel azt mondjuk: "szeretlek (...) S a hirtelen támadt tülekedésben sírásunk még egyszer fölszabadítja a tengert..."

Liszt Ferenc azóta szállóigévé vált mondata lehet a folytatás az Előjátékok (Les Preludes) címlapjáról: Mi más az élet, mint előjátékok hosszú sorozata, amelynek első akkordját a halál adja meg. Szavanként elemezhető transzcendens igazság. Többen így fordítanák: utolsó akkordját jelenti a halál az életnek. A keresztény tudja: nem így van. És elfogadja, hogy a születéssel a halál is génjeinkbe, tudatunkba költözik, amint Vajda János sírverse példázza "Ember (...) hordd magasan fejed, hős vagy fenséges mind, ki a halál gondolatát agyadban viseled". Nem követtem a verssorokat, csupán a gondolatsor egységére figyeltem, hiszen olyan természetes a hívőnek, hogy élet és elmúlás összetartozik. A természetellenességét azok mondják-érzik, akik legszívesebben gépfegyverrel támadnának a halálra, kiirtva ezzel az ember eredendő reménységét, hogy a sír, az urna nem a végső hely, de Krisztus nyomán a feltámadó életé. Ő az első, aki "fölkélt a holtak közül". Ókeresztény himnusz ekként énekel: Jő, jő sebesen amaz óra: / Friss vérben lüktet a lélek, / Átjárja meleggel a csontot / És fölveszi régi ruháját. Mi más ez, mint a még közeli élmény, a nyitott sír üzenete, az ígéreté, a valóság melegében a feltámadás. S ettől újra meg újra erőt kap a szenvedő, az élet terhét viselő, akinek talán még azt mondták: a vallás ópium. E megtévesztő hazugságszólamra felel Pilinszky:Mindig az elhányt bádogkanalat, / a nyomorúság lim-lom tájait kerestem, / remélve, hogy egy szép napon / elönt a sírás, visszafogad szelíden / a régi udvar, otthonunk / borostyán csöndje, susogása. / Mindig, / mindig is hazavágytam.

Ez a vágy az eredendő "szent természeté", Istenhez rendelésünké, mely nem hagy a nyugalom állóvizében, hanem emel, visz-röpít magasságok felé. A halál: magasság-erő, távvezetéken tóduló energia, nem pedig hamueső, csontvázrém. Az emberi műveltségtartomány alapvető kérdése.

Televíziót, filmeket néző gyakran találkozik halált-romboló képsorokkal; mintha megszűnt volna "a lényegi különbség az élő és az elhunyt között, az élet értelmezhetetlenné vált, illetve az elhunythoz viszonyítva az idő és a mozgás értelmezésére korlátozódik" - írja tanulmányában Ferencz Antal orvos, kutató, és ezzel folytatja: "A halál operatív fogalommá vált: eszközzé, először a tudományos megismerés, a diagnosztika, a gyógykezelés eszközévé, később a halál mint eszköz egyéb területeken történő alkalmazása terén." Az elgépiesedő ember gondolkodása ez már, fánum és profánum egybemosása, amikor semmi sem szent, s a "semmi parancsa" a halálfelfogásban is diktál. A kivesző hit arra jogosít, hogy pótértéket keressen valaki, annak tudatát: minden az ember érdeme, felelősséggel senkinek sem tartozik; elmosódik az életfogalom, jelentését veszti a halálfogalom, amely ezáltal ellentétébe csap át: a megsemmisülés a végső megoldás, élj hát csak a mának.

Fiataltól hallottam: nem igazán film az, amelyben legalább kétszáz hulla nincs. Igény lett a szórakoztatóiparban a tömegmészárlás, ahogyan szemrebbenés nélkül robbantanak a valóságban pokolgépeket.

Pokoli század ez, a pusztulásé, és hiába tiltakoznak: a XX. század a halál koreográfiájára "táncolt" - haláltáncot. Ki beszél életről? Annak Szerzője, aki üzen felhővel, virággal, s az elmúlásban a megszületést ígéri - öröktől fogva, amikor eltervezte a világot. Az Ő időtlensége az, ami fölment mindent az időben történő végső pusztulástól; nem nyugszunk bele - mert nem nyugodhatunk, hogy a velünk született vallás-adomány kivész a világból. A hívő nem a halál gondolatának "elhessegetését vagy leküzdését tekinti erénynek, hanem a borzongó, de alázatos belenyugvást egy magasabb akaratba" - írja Hermann Hesse, s ezzel mindent kimond élet és halál együttes távlatáról. Ez a belenyugvás természetesen sohasem fájdalommentes, hiszen a halál könnyel, gyötrelemmel jár; ha igazán Istenbe kapaszkodik a gyászoló, lehet, hogy még fájdalmasabb a búcsú, de önmagára gondolva sem mentes a félelemtől. Ez az értékrendi felfogás ugyanis többletre jogosít: a továbbélésre, s az élet nem érzéketlen. A szóba hozott halál mint eszköz felfogás erre képtelen, s arra is, hogy továbbélje a síron túli filozófiájában.

Liszt igazsága nem romantikus túlremény, amint az az életberendezkedés sem, amely az ember különlegességét abban látja, hogy mélyebbre ás. Ez nem a sírgödör borzalma, hanem ellentéteken át is a mélység titka, Isten fényessége, mely átvezet az elmúlásból az Életbe.

Jézus kétségbeesésnek tűnő kiáltása - Istenem, Istenem miért hagytál el engem? - bizalom-hang is, a szorongáson győzedelmeskedőé.

XI. Piusz pápa azért könyörgött az embereknek, hogy vigasztalják Istent - szenvedésében. A mélységben, hiszen Krisztus a kiüresedés mélyére jutott, "ahonnan olyan bizalom fakad, amelynek önmagán kívül nincs támasza" (Francois Varillon). A pápa könyörgéséhez Szent Ágoston szavait fűzte: "Adj nekem olyasvalakit, aki szeret, és megérti, amit mondok."

A halál a szeretet folytatása. A halálra nem készülni, a halálra készen állni kell.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu