Illés Sándor

Ha majd csöngetnek

Behallatszik a nyitott ablakon az órát jelző csengő, majd az iskolaudvarra kitódulók zsivajgása. Ezek a neszezések hozzátartoznak az életünkhöz, minden szeptemberben újra hozzá kell szoknunk. Amikor reggelenként meghallom a csengőt, újra és újra bizseregni kezd bennem a régi izgalom, és kiszámítom gyorsan, hány évvel ezelőtt indultam el a mama kezét fogva először az iskolába. Bizony nyolcvan esztendeje már annak. Dehogyis: az idén múlt nyolcvanegy. Pedig úgy él bennem, mintha csak napokkal ezelőtt történt volna: lépkedtünk mi ketten a levelüket hullató őszi fák alatt.

Az idén is végigéltem ezt a soha el nem felejthető izgalmat. Olyan volt, akár egy látomás. Belázasodtam, meghűlhettem, mert változékony volt az idén szeptember eleje. A feleségem borogatást rakott forró homlokomra, én meg nyűgösködve az ágyban maradtam. Elnyomott közben az álom. Aztán megszólalt a csengő. Valahol nagyon messze, talán a szívemben. Halkan nyílt az ajtó, feltekintek, ki érkezett, hát a mama lépett be. "Mi lesz már, kisfiam? Igyekezz, mert elkésed az első órát!" - ült az ágyam szélére. Aztán segített, mint régen, a lábamra ráncigálta a zoknit, majd hozta az ingem. "Nem tudnál gyorsabban mozogni, kisfiam?" - szólt babusgatóan.

A hangja is távolról érkezett, mint az a bizonyos csengő az előbb. Sietnem kell hát, nem szeretném, ha lekésnék. Azért jött értem, hogy kézen fogva újra elkísérjen, mint régen, kisgyermek koromban. Vajon most melyik iskolába megyünk? Már minden iskolát kijártam, de van még egy, a legfelsőbb, talán oda íratták be, és az előbb nekem csengettek.

"Hagyja már azt a gyereket még aludni, látja, hogy milyen fáradt szegény!" - hallom feleségem suttogó hangját. De a mama csak cibál, kirángat a szobából, a konyhaasztalon vár a reggeli, mint régen. A tejeskávét csak felkortyolom, a kenyeret elcsipegetem majd útközben. A mama egyre sürget, ő mindig pontos volt, sose késett. És mielőtt elindulunk, még visszaránt az ajtóból. "Mindent beraktál a táskádba, kisfiam? Nehogy valamit itthon felejts!" - néz rám kutatva, és szeme olyan kék, mint a mennyboltozat szeptemberben.

Azám! - döbben belém a rémület. A könyvek? A füzetek, a dolgozat! A megírandó dolgozat címe: Az emberi jóság. Van ilyen?

Leakasztom a hátizsákom a fogasról, még a nagymama vette nekem egyszer, emlékszem, milyen örömmel hozta haza. Az asztalra borítom a tartalmát. Lássuk csak. Elsőnek mindig a számtankönyv kerül a kezembe. Pedig sosem értettem a matematikát. Gondolatban most bocsánatot kértem ezért a matektanártól, a néhai Jovanovics goszpodintól, aki tanított az újvidéki szerb gimnáziumban.

Felmarkolom a növénytant is, erre szükségem lehet, mert megeshet, hogy ismeretlen virágokkal találkozom azon az úton, amelyen most elindulok. Akkor majd a színes képek alapján kikeresem a könyvben, és latin nevét is megtanulom. Azt hiszem azonban, hogy teljesen feleslegesen.

"Siess már, Sanyika!" - lép mellém újra a mama, és hirtelen felkap egy kötetet a könyvek közül. "Hát ez? Ez mi a csoda?" - kérdi, és én lesütöm a szemem. Egy Ady-kötet régi kiadása. Ő félredobja, de én visszacsempészem, unalmas órák alatt a pad alá rejtve olvasgatom a költeményeket. Van egy Villon-fordításom is.

"Akkor induljunk!" - teszi a vállamra a kezét. Kitárja az ajtót, akkor látom csak, hogy újra szülőházam udvarára léptem. Hű kutyám körülugrál, a kiskapuig elkísér. Megsimogatom, hálásan rámvakkant. Hívnám magammal, de elfelejtettem a nevét. Minden összezavarodott bennem, gyorsan szedtem a lábam, hogy a mamát követni tudjam. Neki sok még a dolga a ház körül, sose ér rá.

A régi Pörge kocsma előtt megállunk, merre forduljunk, hová is megyünk mi ketten a mamával, hátamon a zsákban az iskolai könyvekkel? Merre található a legeslegfelsőbb iskola Már a felhők között járunk nesztelen.

Ekkor kinyitom a szemem. A feleségem cseréli a priznicet a homlokomon. "Aludj csak. Pihenj. Nagyon elfáradtál." Behunyom a szemem. Hallom, ajtó csapódik. A mama ment volna el nélkülem: Visszajön majd.

De lehet, hogy a mama helyett Vergilius jön majd értem, hogy kézen fogva levezessen az árnyak világába. Ha majd csöngetnek... Mert mindenkiért csöngetnek egyszer...

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu