Életkép

Néztem őket: a gondozót, ölében az egyik "gyerekével". Nem vették észre, hogy jelen vagyok. A halmozottan súlyosan sérült gyermek úgy bújt gondozója ölébe, mintha az anyja volna. Nem tud beszélni, talán még gondolkozni is alig. De érezni nagyon tud. Minden mozdulatával a szeretetet követeli.

Néztem őket, és eszembe jutott: egy konferencián hallottam, hogy egy intézetben élő fogyatékost életében - átlagosan - kétszázan gondoznak. Otthonnak nevezett intézetben dolgozom én is, nem vitatom a számot. Csak néztem őket. A gondozó ringatta, fejét simogatta. Csend volt, ritka nyugalom. Szinte hallottam, ahogy ez a szerencsétlen kismadár mondja, ugye nagyon szeretsz, ugye nagyon fontos vagyok neked? Legalább öt percre hitesd el velem, hogy engem mindenkinél jobban szeretsz!

Néztem őket, és arra gondoltam, vajon hányadik gondozó ölében kérdezi ezt újra?

Hány embernek üzeni, hogy csak a szeretettel vagyok meggyógyítható, állandósult fogyatékosságomat el is felejtem, csak törődjetek velem, csak szeressetek!

Amit mi múló betegségeinkben tapasztalunk meg, azt fogyatékos felebarátunk egész életével hirdeti: egészségünk ajándék, a betegség figyelmeztetés - az egészségesek felé is!

Radnai Bertalan, Ipolytölgyes

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu