Lelki ismeret

Test, lélek, tér, idő

Minél idősebb vagyok, minél közelebb érzem magam a kapuhoz, mely mögött egy gyönyörű és tökéletes világ vár, annál jobban izgatnak titkai, melyek saját világomat is megmagyarázzák, új megvilágításba helyezik. Hiszen az a világ, amelyben élek, tele van feloldhatatlan és felfoghatatlan abszurditással. A végtelen világegyetemben, a végtelen téri-dőben, akárcsak egy buborékban, lebeg egy picike porszem.Ennek felszínén mozognak, szaporodnak és táplálkoznak különböző lények, köztük a magukat legfejlettebbnek vélők jutottak legmesszebbre mesterséges dolgok létrehozásában és birtoklásában, valamint egymás módszeres gyilkolásában. Ezek értelmes lényeknek tartják magukat, mert képesek megnevezni olyan dolgokat, melyek valójában nem léteznek, vagy ha igen, nem úgy és nem akkor. Voltaképpen egyetlen dolog emeli ki őket abból az értelmetlen, fortyogó káoszból, melyben élnek, s ez az egyetlen dolog a hit, hogy van egy náluk magasabb rendű, tökéletes lény, mely teremtette őket, gondot visel rájuk, s létezésük értelmét, halhatatlan lelküket magához veszi. Ezek a lények hisznek abban, hogy vannak jó és rossz dolgok, s hogy nemcsak választanunk lehet, de kell is a jó és rossz dolgok között, ha egyszer rendelkezünk ezzel a képességgel.

Az ember eddigi földi pályafutása alatt főként a tér legyőzése iránt érdeklődött, nagyjából ezzel el is telt eddigi működésének ideje. Mivel egy-egy nemzedék tevékenysége időben erősen korlátozott, az idő meghódításában vagy egyáltalában az idő megértésében nem nagyon jeleskedtek, jobbára azzal foglalkoznak ma is, hogy tapasztalataikat valamilyen módon rögzítsék, és átadják a következő nemzedéknek. Minél többet képzelnek magukról ezek a lények, annál jobban elrejtőzik előlük a térben és időben végtelen Istenük, s annál kevésbé enged akár a kulcslyukon is betekintést abba a valódi világba, ahol nincs távolság sem térben, sem időben, s ahol minden dimenzió találkozik, s ahol nemcsak Istent látjuk meg színről színre, de egymást és önmagunkat is, azt az arcot, melyet mindig kerestünk, amikor tükörbe néztünk. Ezért hát mindaddig nem győztük le a bennünk lakozó tökéletlenséget, ösztönös állatiasságot és reménytelen testbeliséget, amíg nem tudjuk úgy várni halálunk eljövetelét, mint a legcsodálatosabb élményt, a legszebb utazás kezdetét, a megértés és a nagy találkozás ígéretét. S ha megsiratjuk szeretteink mindig értelmetlen és mindig korai távoztát, akkor jogosan csak azért sírhatunk, hogy mi magunk még nem vagyunk méltók az útra, melyről eddig még csak egyetlen utazó tért meg, hogy bátorítson minket: Jézus Krisztus.

Szentmihályi Szabó Péter

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu