"Ha a só ízét veszti..."

...nem való egyébre, mint hogy kidobják s eltapossák az emberek.

Figyeljünk a két igére: "kidobják", "eltapossák". A semmibevétel és az erőszakosság fejeződik ki bennük.

Van a kereszténységnek egy olyan semmibevétele, amelyet a mi Urunk megért, elfogad, és mintegy jogosnak tart. Azt a csalódás okozta indulatot érti meg, amely tőlünk a mi hitünk, Evangéliumunk és hitigazságaink alapján valami hallatlanul újat és jót várt - és azt nem kapja meg. Ekkor úgy cselekszenek velünk, mint az asszony azzal a sóval, amely ízét vesztette...

Jézus szerint a világ normális vagy legalábbis elviselhető "működéséhez" úgy hozzátartoznak az ő hívei, mint ahogy ételünkhöz a só.

Ebben az első képben (a só hasonlatban) a missziónak arról az első formájáról van szó, amelyről csak a legnagyobb szentek tudnak, amely botrányos, mert látszólag semmi "haszonnal" nem jár, mert nem hoz új tagokat az egyházba: hanem csupán ízt ad környezetünk életének.

A misszióba induló testvérek kétféle lelki magatartást tanúsíthatnak a hitetlenek között. Az egyik magatartás abban áll, hogy ne perlekedjenek és ne versengjenek, hanem Istenért legyenek alárendeltjei minden teremtménynek, és vallják meg, hogy ők keresztények" (RNB 16,5-6).

Még a kommunizmus idején történt, hogy Egyiptomból (Kairó) többször hazajött és meglátogatott engem Gelle Tádé ferences testvér. Jó volt látni. Hasonlított XXIII. János pápára, nemcsak kívülről, hanem belülről is. Lelki ízt árasztott maga körül. Ő mesélte, hogy ott a mohamedán környezetben abban áll a "térítés" lényege, hogy őket szeretni kezdik a mohamedánok. Eljönnek hozzájuk beszélgetni, megosztják gondjaikat; még gyermekeiket is rájuk bízzák megőrzésre, de arról szó sem lehet, hogy keresztények legyenek. A család vagy egy bizonyos mohamedán szélsőséges szervezet kitaszítaná, megölné őket. Nem egy közülük bevallotta, hogy hisz Jézus Krisztusban, de sajnos nem keresztelkedhetik meg.

Micsoda általunk alig ismert áldozatos élet ez. Csak ízt adni, csak használva lenni, de nem hozni új tagokat az egyházba!

Nem kellene ezen mindnyájunknak elgondolkodnunk? A vasárnapi igemagyarázat nem főiskolai óra, nem is a pap szép szavainak mint megnyugtató és andalító zenének a hallgatása. Hanem felszólítás a tovább elmélkedésre, arra, hogy alkalmazzuk életünkre.

Ne nyafogj azon a helyzeten, hogy egyedül vagy egy munkahelyen valóban Krisztus-hívő. Elsősorban nem prédikálnod kell, hanem ízt adni az ízetlen életnek. Előfordul ez az egyházon belül is: mert az egyházban is van a "világból". Ha egy keresztény család, egy kolostor, egy plébánia ízetlen életű, akkor te azért vagy odaállítva, hogy belőled éljenek; szinte használjanak. Nem arról van szó, hogy "kihasználjanak" - bár az igazi használat azzal a rizikóval is jár, hogy itt-ott kihasználnak: vagyis csak az a bizonyos íz kell belőled, amit te is a Jézusba vetett hitből és reménységből kapsz, de téged észre sem vesznek.

Ebben a helyzetben szoktuk mondani, hogy majd ha meghalok, akkor észre fogtok venni, és ha nem mondjuk is, talán elképzeljük, hogy ott sírnak koporsónk körül...

De nem hallottad sohasem: "Ha a búzaszem a földbe esik, nem hoz termést"? A szentekkel majdnem mindig így viselkedett a környezetük. Haláluk pillanatától kezdve figyeltek személyükre, addig csak azt a sajátos ízt élvezték, amelyet az életük árasztott. De nem erről szól-e a mi Urunk, amikor arra int, hogy "ne tudja bal kezed, mit tesz a jobb"?

Ne éljünk vissza Urunk egyik tanításával a másik rovására. A missziónak van egy másik formája is.

A világosság, amely a sötétben tévelygőket vonzza; a hegyre épült város, (Jeruzsálem = egyház), amelyhez a halál sötét völgyében élők zarándokolnak. Itt sem "propaganda fidei"-ről van szó, hanem csendes vonzásról, amely egyértelműen hozzánk irányítja a vonzódókat, hogy lássanak, hogy befogadtassanak a hegyre épült városba.

Ez a misszió másik formája, amelyről így ír Szent Ferenc atyánk:

"A másik magatartásnak pedig az a lényege, hogy ha úgy látják, hogy az Úrnak tetsző dolgot művelnek vele, hirdessék Isten igéjét; buzdítsák hallgatóikat, hogy higgyék a mindenható Istent, az Atyát és a Fiút és a Szentlelket, mindennek teremtőjét, és a megváltó és üdvözítő Fiúistent, és keresztelkedjenek meg!" (RNB 16,7)

A két hasonlat össze is függ. Mindkettőben arról van szó, hogy a Krisztusban nem hívők a Krisztusban hívők jóságának és emberszeretetének (amely nyilván tettekben nyilvánul meg) haszonélvezői.

Ám az első esetben nem indulnak a jóság forrásának keresésére, csak élvezik azt; a második esetben már indulnak annak felderítésére: miből, honnét forrásozik ez a soha nem tapasztalt ingyenes jóság.

"Mindig álljatok készen arra, hogy megfeleljetek mindenkinek, aki reménységetekről kérdőre von titeket. De ezt szerényen, tisztességesen, jó lelkiismerettel tegyétek..." (1Pét 3,15-16)

Tehát ebben a második esetben sem arról van szó, hogy kirakatba helyezzük jótetteinket, és csupán csaléteknek használjuk, hanem éteknek, de mivel rákérdeznek az ízre, nyilatkoznunk kell. És most magunknak kell megtennünk azt, amit az előbbi esetben a világ tett velünk: ki kell jelentenünk, hogy mindez nem tőlünk (legföljebb általunk) van, hanem az Atyától.

Ez a rövid evangéliumi szakasz életünk legmélyebb rétegét érinti: talán éppen azt, ami nekünk eddig szomorúságot okozott, holott örömünk legigazibb forrása lehetne. Az Evangéliumot, amely Örömhír: addig kell olvasni, míg szomorúságunk örömre nem fordul. (ld. Jn 16,20)

Barsi Balázs

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu