Pilinszky János

A testi szenvedés

tűhegyre szúrja áldozatát. Gyötrelme csúcsán a szenvedő számára valószínűtlen és jelentéstelen díszletté válik a világ. Értelme és érzékszervei szinte nem léteznek többé a kín rettenetes egyeduralmában. Múlt és jövő nélkül, a puszta kín és a puszta pillanat tengelye körül forog a szerencsétlen.

Ugyanez áll a lelki szenvedésre, bármi legyen is a neve. A kínlódó ember menekülne, de nincs hová. A pillanat süket présének foglya, mint az a fantasztikus mesehős, ki arra ébred, hogy szobájának a falai lassan közelíteni kezdenek egymáshoz.

A szenvedésben van valami pokoli elem, valami örökre hihetetlen és elfogadhatatlan. Értelmünket és képzeletünket megfosztja mindattól, amiben - ha küszködve is - de egyedül lehetséges megvalósítani önmagunkat. Nem fölülmúlása térnek és időnek - s ez benne az elfogadhatatlan -, hanem ezeknek a semmi felé való lefokozása. Ellentéte az ihletnek és elragadtatásnak.

És mégis: a szenvedés nem kisebb mestere a léleknek, mint a legtisztább felismerések nyújtotta elragadtatás. Nélküle egykönnyen belefeledkeznénk a mulandó világba, végső és egyedüli realitásként értékelve azt. De a szenvedésben nagyon nehéz ámítanunk magunkat, nagyon nehéz továbbra is hazug illúziókat táplálnunk a földi élet végső természete felől.

Innét a látszólagos ellentmondás is: holott a szenvedés gyötrelmes szűkösségétől semmi sincs távolabb, mint az öröm tágassága, valójában semmi se egyszerűbb, mint a fájdalomból megérkezni - átcsapni - az örömbe. De mindkettőről nagyon nehéz, s valójában lehetetlen kívülről beszélni, annak ellenére, hogy belülről átélve szenvedés és öröm nyelve tökéletesen egyértelmű beszéd.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu