Czigány György

"Jónapot, bácsi"

"Mintha volna más is, mint az, ami éppen eltűnik örökre..." - úgy élünk, úgy omlik egymásba jelen és múlt, s együtt lesznek délibáb a jövendő égboltján... Nemrég Kodálynál jártam, másnap Weöres Sándornál: az "Öregek" vers és kórus születéséről beszéltek. Diákgyerek versét zenésítette meg a már érett mester: megragadta őt a diáksapkás költő szánalma az öregek iránt... akik, "ha az utcán bottal bandukolnak, / idegenül néz a napsugár is / és oly furcsán mondja minden ember: / Jónapot, bácsi / 70 nehéz év ... erről szól a költemény. Azután ott ültem tévékamerával Weöres kertjében a Ferenc-hegy tövében, Takáts Gyulával, Tatay Sándorral - a hetvenéves költőt köszöntve. Most magam is hetvenéves vagyok, úgy érezhetem: egybegyűltek messzi évek percei, együtt van itt minden. Azt mondja Sándor két költő barátjáról - egyikük három, a másik két évvel volt idősebb nála - hogy úgy látszik, öregkorban nyílnak ki a legszebb virágok... Sajnos, magamról nem mondhatom ugyanezt - folytatta - én 14-15 éves koromra kész költő voltam, de fel is éltem nagyrészt a belső tartalmaimat, a belső tartalékaimat, úgyhogy énrám nem vár ilyen szép fejlődés: olyan vagyok mint egy borivó, aki ifjú korában már mindent elivott, s maradt belőle öregkorban csak a májgyulladás. Hát ilyen szellemi májgyulladásban szenvedek én, fiatal koromban mindent elherdáltam, és most csak a maradék van..." Mosolytalan derűvel a szemében elhallgatott: szóljanak a vendégek. Szóltak, s szóltak Weöres remekei: a Bolerot egy tutajon állva mondta el a szentendrei Pap-szigeten.

Sokan sok történetet kezdhetünk így: egyszer Weöreséknél... Talán nem méltatlan az anekdotikus hang a rég halott költőhöz. Egyszer Zebegénybe hívtam őket, költői délutánra, a Szőnyi-ház kertjébe. Szakadt az eső, a műsor elmaradt. Mint gyakori és virtuóz gépkocsivezetőjük, hazaindulás előtt, vigaszul, fölvágtattam egy keskeny ösvényen a hegy magasába, hogy a folyó és hegyek hatalmas-szép táját, esőfüggönyön át, de mégiscsak élvezhessék. Amikor lefelé indulni akartunk, kiderült: a nedves, agyagos út nem ereszt. Hintázik a kocsi előre-hátra, hintázik egy helyben, hiába próbálkozom kis gázzal, nagy erővel, hiába... S akkor az eddig szótlan, türelmes Sándor szokatlanul határozott hangon megszólalt mögöttem: én most kiszállok a gépkocsiból, s nem is szállok oda többé vissza!" A mondatban a nyers fordítások buzgó didaktikája sejlett, s magam megszégyenülve néztem, amint utasaim bokáig érő sárban, esőben, megindulnak a hegyről lefelé, gyalog. Míg én a traktort vártam, hogy csörlővel kihúzzon az agyag fogságából, ők a helyi vendéglőben szárítkoztak. Órák múlva azonban végül már Budán, a Rózsadomb étteremben voltunk, oda támolyogtunk be vacsorázni. Weöres Sándor nadrágja persze térdig sáros, vizes, nem szólva cipőiről. A pincér bámul, s talán azt gondolja: lám, bármily elvont dolog a költészet, azért úgy látszik, a költő maga mégiscsak két lábbal áll a valóság talaján...

Egyszer meg karácsony másnapján kerestem fel Sándorékat, valami vers, vagy sürgős interjú miatt. Mentegetőzésemre Sándor, amiért az ünnepen zavarom, hirtelen kíváncsisággal kérdezte: "Tényleg, Gyurkám, elmúlt már a Szenteste, vagy csak ezután lesz" Félkönyéken hever a díványon, s már valami máson tűnődik. Gyöngeségeink s a világ végtelen erői mozgatják képzeletét. Csak a létezés ünnepét s a benne, általa megszólaló vers hétköznapjait ismerte. Őt is jól jellemzi az, amit Bartókról írt az Emlékmű című versében: "beágyazva józan önkívületbe / az időt folytatja tétlenül / munkája működik helyette."

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu