Hogyan engedheti meg Isten ezt a rengeteg szenvedést?

Beszélgetés Czopf József neurológus professzorral

Dr. Czopf József, a Pécsi Tudományegyetem Neurológiai Klinikájának igazgató professzora: "Akik életükben komoly szenvedést éltek meg, azok lényegesen érettebb személyiséggé váltak."

- Professzor úr, az orvos milyen hitet táplál gyógyítás közben?

- A hitnek számos vonatkozásáról beszélhetünk. Hit táplálja az ateista orvost is, aki a betegség lefolyásának ismeretében bízik abban, hogy az általa alkalmazott terápiás eljárás hatásos.

Én ellenben az abban való hitről szeretnék beszélni, amely szerint Isten "találta ki" az embert, az ember szervezetét, fizikai-lelki egészét. A hit ezen szintjére intellektuális úton el lehet jutni. Ha valaki az őt körülvevő jelenségek csodálatos tárházában nem veszi észre, hogy túlnyomó többségükben saját lehetőségeit meghaladó eseményekkel találkozik, ha nem veszi észre, hogy valamilyen hatalmas szellemi lény, valamilyen különlegesen "nagy" áll a jelenségek mögött, ezt bizonyos fokú korlátoltságnak kell tartanunk.

A keresztény ember számára a hitből egyfajta magatartásmód következik, amelyet szeretetként jelölünk meg, s naponta vívjuk érte harcainkat. A hit tartalmazza azt a reményt, hogy életünknek legalább olyan bonyolult, olyan magas szintű, olyan gyönyörűséges folytatása kell legyen, mint amilyen maga az élet. Reméljük, hogy részesedhetünk ebben, ha valóban Isten gyermekeinek hívnak bennünket, s azok is vagyunk.

Jézus Krisztus és az Újszövetség a hit megvalósulásának a területén, a szeretetben új jelenséget hozott. Jézus Krisztus a kereszt dimenziójában szeret bennünket, nem úgy, ahogyan - "beépített" ösztönrendszerén keresztül - az anya szereti gyermekét, az ifjú a leányt, a férj a feleségét. Ezek gyönyörűen előkészített, félkész elemekből rendelkezésünkre bocsátott szeretetek.

Az orvos szembetalálja magát a különféle hitmegnyilvánulásokkal: hivatásbeli tevékenységében, amelynek eredményében hisz, azután találkozik az emberi test különlegesen szép, leírhatatlanul szép világával, s a szenvedés révén azzal, hogy a kereszt dimenziójában megnyilvánuló szeretet munkájának hajtóereje, ugyanakkor kegyelme. A másik ember fenntartás nélküli szolgálata jelenik meg ebben, akkor is, ha az illető nem szimpatikus, akkor is, ha nem jó az együttműködés a beteg és az orvos között.

- A szenvedés, a szakmai szempontból reménytelen eset kikezdheti-e az orvos -bármilyen szintű - hitét?

- A keresztények jelentős része a szenvedés miatt botránkozik meg: hogyan engedheti meg Isten ezt a rengeteg kínt? Nem tudjuk, mi a szenvedés valódi értelme. Mindezzel együtt óriási jelentőségű az életünkben. Egyrészt biológiai értelme van: amikor például az újszülött világra jön és fölsír, ebből arra következtethetnénk, hogy szenved. Az egészséggel esetleg ütközni látszó események azonban nem fölöslegesek, nem művi termékei az életnek, hanem nagyon könnyen lehetséges - bár ezt nem ismerjük pontosan -, hogy hozzátartoznak az ember egészséges fejlődéséhez.

- A szenvedéssel kapcsolatban fölmerül a fájdalom kérdése.

- A fájdalom - melynek mechanizmusa ma már elég jól föltárt - fájdalomcsökkenéshez vezető rendszert mozgósít. A szervezet készen áll arra, hogy a fájdalmak, a szenvedések által okozott károsodások egy részét mintegy fogadja és elébük menjen.

A szenvedésnek ez az egyik oldala. De ha arra gondolunk, hogy az élet során természetes módon jelentkeznek kisebb szenvedések - betegségek formájában, amelyekre szüksége van a szervezetnek -, akkor másképpen ítéljük meg: hozzátartozik a személyiség kialakulásához.

- És a lelki szenvedés? Mert eddig a biológiai szenvedésről esett szó...

- Akik életükben komoly szenvedést éltek meg, azok lényegesen érettebb személyiséggé váltak. A szenvedés hiánya, az igények teljes kielégítettsége felületessé, semmitmondóvá, sematikussá teheti az embert.

Az ember lelki éréséhez hozzátartoznak a biológiai szenvedések különböző szintjei. Az orvos feladata, hogy ezek ne bénítsák meg a személyiséget. A durva, erős fájdalom ugyanis leépíti az ember lényét. Ma az orvosnak igen gazdag eszköztár áll rendelkezésére, hogy a legdurvább, megbetegedések okozta fájdalom esetén is segítséget tudjon nyújtani. Ezáltal az illetőt a fájdalom nem "bénítja" meg, elfogadható életminőséget biztosíthatunk számára fájdalomcsökkentés, fájdalomcsillapítás révén. Egy gerincdaganat-áttétes beteg durva fájdalma például olyan mértékben csökkenthető, hogy nyugodtan ülhet egy székben, és televíziót nézhet vagy újságot olvashat.

- A lelki szenvedés megélése hogyan kapcsolódik a fizikai szenvedéshez?

- A lelki szenvedés bizonyos életszakaszokban és bizonyos szintig - a fizikaihoz hasonlóan - ugyancsak hozzátartozik a személyiség fejlődéséhez, azáltal például, hogy az ember megéli a kiszolgáltatottságot, az alapvető egyedüllét élményét. Mi következik ebből? Az, hogy a hívő ember a keresztény hit értékét éli meg. Jézus Krisztus halálával s föltámadásával ez a kérdés egészen másként merül föl.

Ezért az ember életét befolyásoló lelki szenvedéseket, betegségeket, problémákat nem lehet ideálisabban vagy megfelelőbben gyógykezelni, mint éppen Krisztus által, s így a halál a konkrét történeti időben kozmikusan más értelmet nyer, mint amit a hétköznapokban tulajdonítunk neki.

Ha együttérzésemmel rá tudom ébreszteni a beteget arra, hogy Isten ajándékainak hihetetlen tárháza - jelenlegi súlyos panaszai ellenére is - kifogástalanul működik és szolgálja őt, ez igen komoly támaszt jelenthet számára. Ha az ember elfogadja a kereszténység tanítását, miszerint a halállal nem ér véget az életünk, akkor a lelki szenvedés sokat veszíthet ijesztő, halálra ítélő jellegéből.

A lelki szenvedés enyhítésének területén is számos gyógyszeres segítség áll rendelkezésünkre. Ezek a szerek csökkentik a szorongást, enyhítik a szomorúságot, de még inkább gyógyító, ha a beteget szeretetmiliő veszi körül, amit nem valamiféle cukrozott-rózsaszín állapotnak kell elképzelnünk.

- A szenvedés személyiséget építő formája mellett inkább beszűkítő, romboló hatásával találkozunk. Ez fölveti az értelmetlen szenvedés, illetve az eutanázia kérdését.

- Robbanásszerű szeretetaktusban nyilvánul meg szerepünk az élet létrejöttében. Mégsem mondhatjuk, hogy ez volna a valódi oka a kialakult új létezőnek. Semmilyen vonatkozásban nem tudjuk tevékenységünket a létrejött új élőlény bonyolultságával párhuzamba állítani. Kegyelemként kaptuk, hogy az új élet megteremtése gyönyörű szeretetélményben nyilvánul meg. Ennyi közünk van az élethez.

Idegen területre való behatolást jelent, ha valaki az élet megszüntetéséről nyilatkozik. Lehangolt állapotában az ember gyakran fogalmaz meg saját létére vonatkozó negatív megállapítást. Nem hiszem, hogy akik a szokásos szenvedéseket élték át életükben, ne jutottak volna el - legalább logikailag - arra a következtetésre, hogy nem folytatják tovább, feladják az egészet. Természetes gondolatmenetnek találom, nem látok ebben sem szokatlant, különösen nem bűnöset. Eddig a pontig nagyon könnyen el lehet jutni. Ezzel szemben naponta tapasztalom, hogy kilátástalan helyzetben is kéri a beteg a segítségemet.

Amikor szakmai szempontból azt gondolom, hogy valamely betegnek csekély az esélye a további életre, még nagyon sok minden történhet. Például magához tér, s rádöbbenünk arra, hogy korábbi állapotában jól érzékelte környezete eseményeit, s arra figyelni is tudott.

Az orvosnak - nem feltétlenül csak a keresztény orvosnak - világosan rá kell mutatnia arra, hogy az eutanáziával szemben van alternatív, az orvos elé feladatot állító megoldás, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy növelni kellene az életük vége felé járók számára az olyan otthonok számát, ahol a szakmai felügyelet, valamennyi szükséges orvosi beavatkozás lehetséges - ez léphetne az eutanázia helyébe. Az előbbi költséges, az eutanázia feltehetően "költségkímélő".

- Professzor úr milyen hitmegnyilvánulásokkal találkozik betegei körében? Az orvossal szemben nyilván táplálnak valamiféle hitet. Betegségükkel is hitkapcsolatban kell lenniük...

- A beteg részéről szintén többféle hitjelenséggel találkozhatunk. Túlnyomó többségük - kivételektől eltekintve, s a kivételek inkább a lelki betegek köréből kerülnek ki - bízik az orvosában, sokszor talán jobban is, mint amenynyire ez megalapozott lenne. Az orvostudomány, a természettudomány sokak számára még mindig bálványként jelenik meg, ennek következtében túlértékelik - bár éppen ellenkező tendenciák is érvényesülnek, amelyek igyekeznek lebecsülni.

Nemegyszer láttam már beteget - szakmai megítélésem szerint - kilátástalan helyzetben, akit ilyenkor az élethez való ragaszkodás szinte vakká vagy egy irányba látóvá tett. Példamutató hittel bízott abban, hogy betegségéből meggyógyul. Ez is olyan hit, amelyet - ha szakmai szempontok szerint nem is - az élet folytatásaként fogadok el, és azonosulok vele.

A vallásos hit megnyilvánulásaival is találkozhatunk. Sokan éjjeliszekrényükön tartják a Bibliát, számos idősebb nőbetegemet olvasóval a kezén látom a viziten. Ahogyan az élet egyéb nehéz helyzeteiben, ekkor is az Igéből, az imádságból és az Istenhez fordulástól remélnek - és minden bizonnyal kapnak is - vigaszt és segítséget.

Betegeink hite megnyilvánul az orvossal szemben, az orvosnak azonban nem szabad olyan helyzetet teremtenie, hogy a beteg és Isten közé állva ő jelenjék meg istenként a beteg előtt. Inkább tárgyszerűen és testvéri segítséggel kell irányítania páciensét azokon a mezőkön, amelyek a gyógyító embernek adottak.

- Tapasztalt-e olyasmit, hogy a beteg hite - függetlenül attól, hogy önmagára, az orvosra, az életre, a még elvégzendő feladatára, illetve Istenre vonatkozik-e - befolyásolja betegsége lefolyását?

- Az utóbbi évtizedek tapasztalata, hogy a lelki események testi alapokkal rendelkeznek. A szomorúság, a vidámság, a kilátástalanság, a céltudatos magatartás kifejezhető - ha nem lenne annyira bonyolult, még mérhető is lenne - bizonyos fizikai és kémiai változásokkal. Akik bíznak gyógyulásukban, abban, hogy az orvos vagy Isten megsegíti őket, azoknál jobb a gyógyulás esélye. A gyógyíthatatlan betegséget azonban a hit nem teszi gyógyíthatóvá, s fordítva: a szomorúság egy kevésbé súlyos betegséget nem változtathat gyógyíthatatlanná.

Az orvos, az asszisztencia segítsége, a gyógytornász, a nővér magatartása nagyban hozzájárulhat a beteg javulásához, ugyanakkor a nehéz élethelyzet, a magány, a társtalanság okozta szenvedések önmagukban is felszínre hozhatnak betegségeket, amelyek egyébként nem jelentek volna meg, illetve rontják más betegségek lefolyását.

- A halállal a személyiség teljessége pusztul el? A lélek fogalmával tud-e mit kezdeni a tapasztalati tudomány?

- Mindenki naponta megéli, hogy este lefekszik, elveszíti az eszméletét, másnap pedig fölébred, s esetleg még alvás közben szerzett tapasztalatai is vannak. Elemezhető, hogy egy halálhoz vezető kórfolyamat különböző szakaszaiban milyen jelenségek mutatkoznak, az értelmi tevékenység milyen elemei működnek még, amelyek azután fokozatosan lezárulnak, megszűnnek, kikapcsolódnak, s a végén már csak az elemi vegetatív működések maradnak meg. De nagyon hosszú ideig él az emberben az a képesség, hogy valamilyen elemibb szinten a halál bekövetkezte előtti szakaszban is érzékeli a környezetét, sok mindenről tudhat, amit föl sem tételeznénk. De a lélekre, a teljes személyiségre vonatkozó kérdést nem tudjuk megválaszolni. Itt megáll az orvos tudománya.

Elmer István

Fotó: Cser István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu