Rengetegek remetéi

Mondd, boldog halandó, te, ki e világon, e földön élsz, jártadban-keltedben vajon egyszer is megpillantod-e őket, felebarátainkat, a remetévé lett remetéket?!... Igen, míg ügyeid-dolgaid intézése közben rohanvást rohansz, loholsz kitűzött céljaid után, avagy csak úgy, ha céltalanul ődöngsz, látod-e őket, tébolyult korunk szótlan remetéit, akiket nem istenfélő, jámbor, hajdani elődeiknek Isten-keresése, hanem napjaink emberre-nem-találása űzött a remeteségbe, az embervadonba, a mi-belőlünk lett kőrengetegbe?

Darabont Tamás: Téli táj

Nem, tudom, nem látod meg őket; tekinteted átsiklik rajtuk, akár egy közömbös üvegfalon, mely unott egykedvűséggel kínálja neked az érdektelen látnivalót. Pedig ha egyszer, csak egyszer pillantásod mégis észrevenné korunk számkivetettjeit, e nem önkéntes remetéket, a döbbenet verne bilincsbe, s kérnéd az eget, nyissa meg számukra szíved! Mert szomorú árnyai ők ez irdatlan kőemberrengetegnek, elfajzott embervadonnak, amelyben immár halódni kezd a megértés és a szeretet, de dúsan burjánzik benne a meg-nem-értés és a szeretetlenség. Csoda-é hát, hogy szeretetsóvárgásuk is rég elapadt, s imáik, ha voltak is egykor, szintúgy elfogytak már, akár a kiszáradt kutakból az utolsó vízcsepp. Magányuk gondmalmaiban mind megőrlettek már, és életkoruktól függetlenül vénné öregedtek, vénné - még a magányos gyermek is.

Magányosságuk akár a haldoklók megoszthatatlan magányossága, a test s a lélek elszakadása harcában fogant legteljesebb magány, amikor túl a halálos ágyon már minden, minden érdektelenné vált, mert ami eladdig fontos volt és lényeges - immáron véglegesen lényegtelen: semmibe foszló semmiség lett.

Így élnek - élnek?! - miközöttünk elárult s elárvult felebarátaink, a Krisztus utáni második ezredvég, a harmadik évezred-kezdet remetéi: megkeseredetten, szótlanul s gyakran imátlanul. Élnek?! Csak tengenek-lengenek mivelünk, miközöttünk, mikörülöttünk és mégis minélkülünk, mert nem látjuk vagy nem akarjuk meglátni őket. Sőt, mi több, tudni sem akarunk róluk, akiket pedig mi kárhoztattunk a remeteségre. Olyan külső és belső magányosságra, amelyben az arcokra az őszutók magánya hull, a tekintetekre pedig a vigasztalan reménytelenség leheli rá jégvirágait.

Napi fohász

URAM, gyengítsd a bennem lakozó rosszat

s erősítsd meg a bennem rejlő

JÓT

hogy tetszésedre, kedved szerint

cselekedve járhassam végig

a mai napra kimért utam,

miként a többi, eljövendő

napok útjait is, míg -

nem a számomra kijelölt

végső nap

is eljő.

Hogy majdan, akkoron

földi létem mérlegserpenyőiben

kevesebbet nyomjon

a ROSSZ

s TÖBBET A JÓ!

Tordon Ákos

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu