Jézus optimizmusa

Szent Márk evangéliuma olyan, mint egy nagy dráma, amelyben nincs csak nézőközönség, hanem mindannyian szereplőkké válunk. Az evangélista, miután részletesen beszámol Jézus nyilvános működésének sikereiről és kudarcairól, rábízza az olvasóra, hogy döntse el, tényleg Jézus-e a megígért és várva várt Messiás, Isten küldötte, vagy csupán az ács fia, egy a sok botcsinálta szabadító közül, és erre a kérdésre csak igennel vagy nemmel lehet válaszolni. Ilyen szemszögből igen tanulságos elgondolkodni Jézus nyilvános működésének kezdeteiről, külön figyelmet szentelve Jézus személyi varázsának.

Jézus nyilvános működésének kezdetéhez két jelentős esemény képezi a háttért: Keresztelő János fogságba vetése és az első tanítványok meghívása. Az előfutár elvégezte küldetését, ujjal rámutatott a Názáretből érkezett Jézusra, az ács fiára, Isten és emberek előtt azonosította őt mint Isten Fiát, a próféták által meghirdetett Üdvözítőt, majd felszólította hallgatóit, hogy ezután őt hallgassák, őt kövessék, benne higgyenek. Keresztelő János kimondta saját igenjét, sikeresen eljátszotta a neki kiosztott szerepet, és lelépett a színpadról. Most rajtunk a sor, nekünk kell színre lépnünk és megadnunk válaszunkat. Ebbe a keretbe illeszkedik bele Jézus programbeszéde: "Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban" (Mk 1, 15).

Ha e tömör felszólítás által a lelkünkben keltett visszhangra figyelünk, akkor valószínűleg a "beteljesedett az idő" szavak csengnek a legtovább és a leghangosabban bennünk. Nem nehéz ugyanis apokaliptikus képet festeni a mai világról. Úgy szeretnénk belekiáltani ebbe a minket körülvevő, egyre ijesztőbbé váló sötétségbe, hogy minden betelt, hogy a gonoszság, a gyűlölet, a vérontás, a pusztítás pohara csordultig telt. Talán még soha nem volt ennyi háború egyszerre világszerte, soha ennyi és ennyire kegyetlen, észbontó pusztítás, öldöklés, jogtiprás, mint ma. Úgy érezzük, az idő tényleg "beteljesedett", de sokszor olyan értelemben, hogy elérkezett Isten ítéletének órája. Ám Jézus nem erről beszélt. Ő örömhírként mondta, hogy beteljesedett az idő, hogy elérkezett az üdvösség várva várt pillanata, hogy közel van az Isten országa.

Csak ilyen értelmezés tükrében válik érthetővé az a nem mindennapi körülmény, hogy az első tanítványok: Simon és András, Jakab és János szótlanul, szinte vakon követték Jézust. Ezek a férfiak nem tudták, mire hívta őket Jézus. De követték, mert megigézte őket Jézus személyisége. Az ő válluk is meggörnyedt az élet terhe alatt, de hirtelen rádöbbentek arra, hogy azért volt szükségük fájdalmas múltjukra, hogy megélhessék a szabadulás örömét. Jézus új jövőt ígért nekik: "emberhalászokká teszlek titeket". Amikor az ember Jézus nyomába lép, akkor összekötődik a múlt a jelennel. Egész eddigi életünk új értelmet nyer, üdvtörténeti távlatokba épül. Ekkor már nem átkozzuk a múltat, nem szorul ökölbe kezünk az elszenvedett sérelmek és megaláztatások miatt, hanem minden visszaemlékezésünk csendes hálává csitul le bennünk. És akkor megkezdődik a mi új jövőnk is, amint azt Jézus első apostolainak ígérte, de amely egyben küldetéssé is vált: emberhalászokká kell válniuk, azaz másoknak is hirdetni kell Isten üdvösségét. A mi hitünk révén bontakozik ki Isten országa, és visszhangzik tovább az evangéliumi örömhír ott is, ahol úgy tűnik, hogy a gonosz túlharsog minden sóhajt és imát.

Szép a magyar "nyomába szegődtek" kifejezés: lelki szemünkkel szinte látjuk ezeket a fáradt, kemény munkától megedzett férfiakat, amint ott lépkednek a fiatal Mester mögött. Tulajdonképpen ez a kereszténység lényege: a Krisztus-követés. A Mester nyomdokaiban lépkedni csendesen, szótlanul, együtt másokkal, de nem mások miatt, hanem azért, mert minket is megigézett Jézus személye. Azt kell ma felfedeznünk, milyen értelemben teljesedett be az idő a mi életünkben, miképpen válik üdvtörténetté a saját múltunk. Elérkezett az idő, hogy úgy lássuk múltunkat, mint Isten irántunk való gondos szeretetének bizonyítékát. Vagy megfordítva: ha bátran kimondjuk, hogy felismertük Jézusban Isten Fiát és a mi egyetlen Üdvözítőnket, ha maradéktalanul rábízzuk magunkat, és a nyomába szegődünk mint az első tanítványok, akkor egyszer csak rádöbbenünk, hogy egész múltunk, tévelygéseivel, szenvedéseivel, meghurcoltatásaival együtt üdvtörténeti esemény volt.

Jézus személyiségének varázsa ma is vonz, lelkesít, bátorít. Nekünk idősebbeknek talán ez utóbbira van nagyobb szükségünk, a fiataloknak ellenben erre a jövőt ígérő tekintetre, amely ma is képes sodró optimizmust önteni azokba, akik merik rábízni életüket.

Szentmártoni Mihály SJ

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu