Szorobán

Andris érkezése mindig mozgalmassággal telíti otthonunkat. Mára kialakult az a szokás, hogy szülői engedélylyel egymást követve töltik nálunk a hétvégét unokáink. Számolják a napokat, nem mintha otthon sanyarúbb sorsuk volna, ám a változatosság gyönyörködtet.

Szóval Andris megérkezett. Hátizsákban a ruhái, a nélkülözhetetlen játékok és Brúnó, a maci, aki védelmezi alvás közben. Aztán az iskolatáska, s ettől kicsit elszomorodunk. Andrissal leckét írni nem a leglelkesítőbb. Már a kipakolás is küzdelmes. Nem emlékszem rá, hogy kisiskolásként hány füzetet és könyvet, mekkora mennyiségű írószert mozgósítottam, ennyit biztosan nem. Ám a tudomány halad, s araszolnak vele a diákok is.

A nehézségeket csak fokozza, hogy Andrist az asztalhoz kell ültetni. Soha nem gondoltam volna, hogy ez is feladat, ráadásul elég összetett. Mert ha felkönyörögjük a székre, biztos, hogy elfelejtett valamit. Amikor meg leereszkedik érte, az asztal alatt akad halaszthatatlan tennivalója, vagy a másik szobában kell ellenőriznie, rendben állnak-e a kisautók. Ez ugyan annak idején hasonlóan játszódott le a fiammal, de akkor egyszerűbb volt a dolog: a nővéreire hárítottam a leckék elkészítésében való segítséget, még csak nem is tiltakoztak, nagyon jól tudták, hogy a papa felkészültsége bizonyos vonatkozásban mennyire hiányos... Most azonban a nagymamával kettesben várjuk Andris visszatértét, pontosabban ő egyedül, én ugyanis sürgető dolgaimra hivatkozva elosonok. De a leckeírás felhangjai azért hozzám is elérnek.

Furcsa párbeszéd. A nagymama hangja egyre emeltebb, Andris pedig nyög.

- Ez neked rendes o betű? Olyan, mint egy tojás!

Csönd. Nyögés. Nyögések.

- Hogy írják azt, hogy gólya?

Csönd. Félek, hogy ez a gólya nem ly-nal repül. Ez csak egy j betűs gólya.

- Ülj rendesen! Így nem lehet írni!

- Fáj a hátam.

- Akkor is ülj rendesen!

Ravasz összeadások következnek. Az eredmény nem lehet ötvennél több, s csak bizonyos számokat lehet mozgósítani. Ebben a nagymama sokkal jobb nálam, Andris pedig a nagymamánál. Eszembe jut a piacra való menetelés. "Mondj példát!" - és a karomat rángatta. Mérgemben egy jó hosszú számsort eszeltem ki, akkor elcsendesedett. Megvettem a zöldséget és az őszibarackot, Andris még mindig hallgatott. Egyszer csak felkiáltott: "százhuszonnyolc!" "Mi százhuszonnyolc?" "Hát a példa megoldása! Amit mondtál! Számolj utána!" Hazafelé Andris csacsogott és ugrált. Én számoltam.

Most a szorobán! - hallom a másik szobából.

Ez a szorobán az őrületbe kerget. Andris ugyan elővette a számsorokkal ékesített papírlapot, amelynek segítségével ördöngös műveleteket lehet elvégezni, el is magyarázta a használatát, azóta sem értem, s miközben ő a papírba mélyed, én fejben próbálom kiszámítani az eredményt No, de a nagymama mindig jelest kapott matematikából...

- Az negyvenkettő - mondja Andris.

- Várjál! Ez hogy jött ki?

Fordul a kocka. Andris magyaráz, a nagymama figyel, de mintha némi értetlenség lenne a hangjában. Megfogta a szorobán.

Ülök az íróasztalnál. Apám ül mellettem. "Majd én megcsinálom!" - mondja, és a ceruzáját rágja. Szünet, farkasszemet néz a példával. Aztán egy dühödt kiáltás: "Így nem lehet! Nem is figyelsz!" Elviharzik, a példa ott marad. "Ha három csapon folyik a víz a medencébe..." Legjobb volna, ha elzárnák. Minek pocsékolni a drága vizet?

A nagymama jő. Szemében dúltság: "Ez a gyerek nem is figyel!"

Szorobán. Mintha egy kísértet suhanna át a szobán.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu