PAPI JELMONDAT

"Isten titkainak őrzője"

Varjú Imrét, Pestszentlőrinc plébánosát 1956-ban szentelték pappá. A vele való beszélgetés egyszerre volt felemelő, lebilincselő, sokszor kacagtató, néha torokszorítóan megrázó. Kérdésekkel nem szakítjuk meg életsorsát, hadd meséljen ő maga:

- Élettörténetem úgy kezdődött, hogy nem akartam megszületni. Bátyám után hét évre érkeztem, ám ezt a késést azóta sem tudom behozni.

"nagypályás és kispályás foci"

Ötévesen - merő véletlenségből - lúgot ittam, amely olyan sebet ejtett a nyelőcsövemen, hogy az orvosok lemondtak rólam. Szerencsémre a mezőtúri Jelinek doktor úgy döntött: "úgyis meghal, de legalább megpróbálom megoperálni". A műtét jól sikerült, és csak hét év múlva jött az újabb veszedelem. Kora reggel lementem korcsolyázni a Hármas-Körösre, ám a húsz centiméteres jég helyett egy centiméteres fogadott. Mikor kezdtem elmerülni a több méter mély Körös jeges vizébe, bár senki nem volt a környéken, én mégis úgy hallottam, egy erőteljes hang azt mondja: "Fordulj vissza és kapaszkodj a vastag jégbe!" Ennek a hangnak engedelmeskedvén négy évvel később a váci papnevelő intézetbe jelentkeztem. E hír hallatán többen helyeslően megállapították: "Ilyen előzményekkel ez a gyerek legfeljebb papnak való".

1956-ban szenteltek pappá; jelmondatomat a Korintusi levélből választottam: "Úgy tekintsenek minket az emberek, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak őrzőit." A "szolga" szó számomra az Ügy szolgálóját jelenti. Isten legszentebb titkainak megbízottjaként szolgai hűséggel kell tudni elszámolni a ránk bízott feladattal. Úgy érzem, ez akkora gazdagság, hogy egy egész emberi élet alatt nem lehet kibontakoztatni, a túlvilágon kell majd folytatni.

A szentelésem után pár hónappal kitört a forradalom, amely engem sem hagyott érintetlenül. Társaimmal a papi élet hatékony fegyverzetét felhasználva jártuk a pesti kórházakat, gyűjtöttük a sebesült fiatalok nevét, értesítettük a vidéki rokonokat, s nagy ünnepélyességgel gyászmiséket tartottunk az elesett hősökért a Bakáts téri templomban. Négy paptársammal összeültünk, és leírtuk Kedves Barátom címmel egy huszonnyolc oldalas füzetbe a forradalom igaz történéseit. Százötven példányban sokszorosítottuk, és elküldtük vidéki paptestvéreinknek. Kaptunk is érte 1957-ben különböző időkre szóló börtönbüntetést. Nekem négy év jutott, amelynek egy általános amnesztia elvette a felét.

Szabadulásom után az Alföld egyik legvallásosabb részére, a kiskunhalasi-kiskunmajsai tanyavilágba kerültem három évre. Majd ugyanenynyi időt töltöttem el Újpest-Megyeren és Soroksáron is. Tíz évig Borsosberényben működtem állandó építkezések között, majd 1978 óta Pestszentlőrincen vagyok plébános.

Mostanában sokszor gondolkodom el azon, hogy a papoknak is van kispályás és nagypályás focija. A baj csupán annyi, hogy amíg győztük tüdővel, rendesen működött a szívritmus, s a kilókkal sem volt probléma, addig a kispályán kellett focizni. Egyik nagy előnye volt még a kispályás korszaknak a drukkerek közelsége, szinte "tömegélménye" is. Öntudatunkat emelte, hogy olyan közel vagyunk egymáshoz, meg olyan sokan is vagyunk. Pedig csak a pálya volt kicsi! A mozgástér lényegesen kisebb volt, az a két-három falu meg se kottyant. Nem volt "saját", háromszáz gyermeket befogadó iskolád, kilencvennégy gyermekes óvodád, három egyházközséged, négy templomod, s hozzá még egy repülőtéri lelkészség is. Azt kérdezi, hogyan lehet ezt bírni? Kicsit sportosan kell élni, télen síelve feltölteni a tüdőt friss hegyi levegővel. Aztán ott van a sok jó munkatárs is, s ami a legfontosabb: aki erre meghívott, megígérte, hogy mennél több a feladat, annál szaporábban működik a kegyelemosztás is.

D. Roska Zsófia

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu