"Professzor úr, magam is esztergomi ferences diák voltam"

Kántor a műtőasztalnál

A dunabogdányi templomtól magával ragadó kilátás nyílik a tájra. Csöndes, fönséges panoráma, mintha ily módon kívánná jelezni a természet: fölé emelkedik az emberi gonoszságnak, a történelmi-politikai kínoknak a szépség és az igazság. A szépség a táj, az igazságot pedig a harangszó hirdeti a falubeli németek kitelepítésére emlékeztető szobor fölött: a sváb építészetre oly jellemző kiskapun kilép a férfi - apa, férj, testvér, nagyapa, fiú -, s még utolszor visszatekint...

Megrendülten nézzük Helembai László kántorral az egyszerűségében drámai művet a beborító harangszóban. Nem kell hozzá magyarázat, fölösleges a beszéd.

"Fiúk, az élethez énekelni kell!"

Azután a kántor sietősre veszi lépteit, elő kell készülnie a szentmisére. Hóna alatt az otthonról hozott kották. Tekintete friss, pedig nehéz éjszaka áll mögötte. Alig fél órával a mise kezdete előtt érkezett haza. Annyi ideje volt csak, hogy lefürödjön, másik ruhát váltson.

Szekéren tanulta a szent dallamokat

Megrándul a szentélyben a kisharang, kezdődik a szentáldozat... s már az orgona hangjaira énekli a bogdányi nép. Helembai László pontosan játszik, összeszedett figyelemmel. Az ő hivatása ezt kívánja meg.

Együtt a család

- Vácbottyánból származom, amely ma az Őrbottyán nevet viseli, s ahol az ország egyetlen harangöntő mestere, Gombos Lajos működik. Apám egyszerű ember volt, szép hanggal, bölcs meglátásokkal. Miközben mentünk ki a lovas kocsival a földekre, útközben szent énekeket tanultam tőle. A korábbi falusi kántortanítótól, Horváth Károly tanító úrtól pedig a harmóniumozást, a kottaolvasást sajátítottam el.

A sebészet műtősfiú korában hódította meg

Egyszer azután odaültettek a templomban az orgonához. Szegény apám fújtatott, s bár énekelni tudtam az éneket, de az orgonán egészen mást játszottam. Apám figyelmeztetett: de hiszen ezt az éneket ismered, s már dúdolta. Ettől kezdve vettem komolyabban a játékot. Tíz-húsz forintot kaptam a szolgálatért, s az 1963 előtti időkben ez tisztességes zsebpénznek számított.

- A ferencesekkel általános iskolás koromban kerültem kapcsolatba. Karácsonykor és a húsvéti időben a másik faluban lakó plébános két ferencest, Zalán és Elek atyát kérte meg kisegítésre, s az atyák ilyenkor nálunk laktak.

Amikor pedig 1963-ban nyolcadikos lett, szülei azt mondták: "El kellene mennünk Esztergomba, megnézni, Zalán atya ott van-e még". Elmentek, ott volt. Így jelentkezett a falusi kisdiák az esztergomi ferences gimnáziumba.

- Az első osztályban nagy föladatot jelentett, hogy fölzárkózzam, hiszen az összevont általános iskolai osztályok után volt mit bepótolnom. Ebéd után, amikor a többiek sétálni mentek a városba, visszamentem a tanterembe, elővettem a Laricsevet, hogy matematikából utolérjem a többieket. Ebben Antal atya sokat segített a maga ötpontos szabályával: mindent meg kell értenem, értelmetlenül semmit nem tanulok meg, ha nem tudok készülni, jelentem...

Helembai László - mint mondja - az első év végére elérte azt, amiért odaküldték: az osztály legjobb tanulói közé tartozott.

Másodikos korától reggelente Gordos Gáspár rektor miséjén harmóniumozott a kollégiumi betegszoba mellett lévő kórház kápolnájában. Ennek fejében száz forintot elengedtek a tandíjából.

- Édesapám talán ezerkétszáz forintot keresett a téeszben, hatszáz volt a tandíj, ezen túl a csomag, a ruha... Meg kellett fogni minden forintot, hiszen rajtam kívül még két testvérem van.

Fölsőbb osztályos korában pedig már a vasárnapi, városszerte híres diákmiséken orgonált. Önképző módon fejlesztette tudását, majd a második gimnáziumi osztály befejezése után beiratkozott a kántorképzőbe. Kapott ugyan működési engedélyt, de az egyetemi felvételi miatt a zenei tanulmányokat nem fejezte be.

- Édesapám el tudta volna képzelni, hogy pap legyek, ezért kerültem a humán osztályba. Végül Pécsre jelentkeztem az orvosi egyetemre. Nem vettek föl, Budapesten az Orvostovábbképző Intézet kettes számú sebészeti klinikáján helyezkedtem el műtősfiúnak. A következő évben fölvettek, s mint szokás, a diákok viszszajárnak a gimnáziumba, hogy beszámoljanak, miként alakul a sorsuk.

Összefutottam Aladár atyával, a hittanárommal. Kérdezte tőlem:

- Mondd, gyerek - ez volt a szavajárása -, hol vagy, merre vagy?

- Fölvettek az orvosi egyetemre.

- Na, jól van, megbocsájtok. Orvosként használhatsz az embereknek. Mert ugye tudod, hogy nem oda mentél, ahová kellett volna...

Általános iskolásként élte meg Helembai László a téeszesítés második hullámát. Az ő falujukba az Egészségügyi Minisztériumból rendeltek ki valakit, aki - úgymond - patronálta a téeszt.

- Palásthy Laci bácsit második apámnak nevezhetem. Kedves, a falusi embereket, különösen a gyerekeket szerető ember volt, aki elvitt bennünket nyaralni is az ő balatoni házába. Egészségügyi tanfolyamokat tartott a kultúrházban, s akkor derengett föl bennem először, hogy esetleg ilyen pályát válasszak.

Amikor a szombati ügyeleti napon a kórházban keresem, s a portástól érdeklődtem, merre találom Helembai doktort, egy középkorú férfi fordul hozzám:

- Az Isten áldja meg a főorvos urat. Csak ennyit mondhatok magának: az Isten áldja meg!

Az ügyeleti szobában ülünk. Odakinn nyár van, idebent csöndes nap, mint Helembai főorvos mondja.

- A legutóbbi ferences találkozón egyik osztálytársammal fölemlítettük, hogy amikor elsősként az akkori érettségizőket köszöntötte-búcsúztatta Hajú Antal igazgató atya, visszatérő szólama volt: Fiaim, az élethez énekelni kell!

Sokszor eszembe jutnak azóta is ezek a szavak. Antal atyának igaza volt. Szántó Konrád atya, a neves történész pedig karácsony és húsvét előtt, a rövidített órákon saját verseiből olvasott föl. Tőle idéztük a tablónkon olvasható jelmondatot is: Maradj mindig veretlen fény az útvesztők egén.

1978-ban került Dunabogdányba, amikor megnősült. Az akkori plébános, Berényi Sándor muzikális ember volt. Helembai László szerint nagy művész válhatott volna belőle.

- Ha volt kisegítő papja, ő ment fel orgonálni, én pedig hallgattam rendkívüli improvizációs készségét: elbűvölően szaladtak ujjai a billentyűkön. Halála után bátyja orgonált, aki egyébként mérnökember volt, s amikor betegeskedett, én néztem rá, sőt meg is kellett operálnom. Mind gyakrabban helyettesítettem. Három esztendeje pedig, amikor meghalt, átvettem a helyét. Igaz, akad két segítségem. Általában a tízórai szentmiséken orgonálok.

Utána együtt a család, vendéget is ilyenkor hívnak, máskor alig jut rá idő. Csak a két gyermek siet, a bölcsészhallgató és a jogásznak készülő leány, külön programjuk van, de azért odaülnek a közös kép kedvéért a szülőkhöz. Helembai László édesanyja és anyósa is velük él. Harmonikus nagycsaládi hangulatban, amilyet gyerekkora óta megszokott.

- A sebészi elhivatottságot a klinikán kaptam, amikor szállítottam a betegeket, láttam, mi történik velük.

Vele együtt felvételizett Tóth András, piarista diák. Húsz pontot ért el - akkoriban ez volt a maximum -, mégsem vették fel az egyházi gimnázium miatt. Műtősfiúkként együtt dolgoztak. Ajánlották nekik, lépjenek be a KISZ-be. A kommunista ifjúsági szervezet ajánlása így szólt: hozzáállásuk biztató, de még nevelésre szorulnak. Következő évben a fölvételin megkérdezték Tóth Andrástól:

- Miért lépett be a KISZ-be?

- Azért, hogy fölvegyenek az egyetemre.

Erre megint nem vették föl.

- Amikor a második fölvételi vizsga után visszatértem a sebészeti klinikára, megszólított Sarkady Karcsi tanársegéd, aki a KISZ-jellemzést adta: Fölhívott a felvételi bizottság KISZ-megbízottja. Kiállt melletted, mondván, akit én ajánlok, az biztosan az egyetemre való. Ebből sejtettem, hogy talán fölvesznek. Tóth Andris barátom pedig harmadik alkalommal végre bekerült az egyetemre.

Helembai László a politikai gazdaságtan, a tudományos szocializmus tárgyakat mindig a végére hagyta.

- A Rezső téri kollégiumban több volt egyházi iskolással laktam együtt. Úgy gondolkodtunk: ha fölvettek, csak azért is megmutatjuk, tudjuk mi a marxizmust, legföljebb nem értünk egyet vele. Ruff Mihály vizsgáztatott. Miután mindent elmondtam, ami a könyvben volt, forgatta az indexet - minden tárgyból jelesre vizsgáztam -, végül megszólalt: azt hiszi, mert egyházi iskolába járt, ezt a tárgyat nem kell megtanulnia? Már vissza akartam kérni az indexemet, hogy jövök pótvizsgázni, mire megkérdezte: milyen elképzelésem van a jegyről? Végül négyessel elbocsájtott.

Helembai főorvos másik élményének elmondását megszakítja a hívás, sürgős beavatkozásra van szükség. Jó fél órával később a sebészek nyugalmával ül vissza a székbe az ügyeleti szobában, s folytatja a korábban abbahagyott történetet. Közben életmentő beavatkozást kellett végrehajtania. Amikor ezt említem, szinte szerényen, nyugodt, halk hangon mondja: ez a dolgunk. Az ügyeleti éjszakák alig múlnak el legalább egy műtét nélkül. Másnap, vasárnap délelőtt pedig már a dunabogdányi templomban találkozunk.

A régi történet pedig így szól: a kórélettani intézetben dolgozott egy alacsony, kopasz ember, Bede István, aki letörölte a táblát, behozta a demonstrációs eszközöket, amolyan kisegítő volt.

- Amikor mentünk vizsgázni, ő szedte össze az indexeket. Egy idő után az tűnt föl, hogy az egyházi iskolások a legjobb, a nem rettegett vizsgáztatóhoz kerültek. Még egy üveg borral is megköszönték segítségét. Sokkal később, 1990 után a keresztény orvosok Szent Lukács Egyesületének alakuló összejövetelén vett részt Helembai László a budapesti Fő utcai templomban.

- Nagy meglepetésemre, amikor bevonult a papság a szentmisére, ott láttam viszont az alacsony, kopasz embert - papi öltözetben.

Már hosszú évek óta dolgozott Helembai László hasi- és érsebészként a Péterffy utcai kórházban, első és egyetlen munkahelyén, amikor fölhívta Berentey György, a traumatológia professzora:

- Kedves kolléga, az Ön osztályára került Kálmán atya, közeli iskolatársam az esztergomi ferenceseknél. Kérem, legyen gondja rá.

S mint a legszebb jelszó, hangzott a válasz:

- Professzor úr, magam is esztergomi ferences diák voltam.

Elmer István

Fotó: Cser István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu