A meséktől Homéroszig

Ha megpróbálom fölidézni, hogy váltam négy-ötéves analfabéta koromból kinőve olvasó gyerekké, rég nyomuk veszett ifjúsági művek gazdagon illusztrált kötetei derengenek elő, s nagyanyám azóta sem halványuló alakja tűnik föl mögöttük, amint karácsonyi, húsvéti ünnepeken vagy születésnapokon már csakis könyvajándékkal lepett meg. Anyámékkal együtt ő is észrevette, hogy a mutatós technikai, mechanikai játékokkal nemigen tudok mit kezdeni: ügyetlen kezemben el sem romlanak, máris rájuk unok, semmi érzékem hozzájuk. A mesék, történetek varázsát viszont nagyanyám értette, s ha kifogyott belőlük, nem röstellte a fáradságot, hogy az eredeti forrásból merítsen.

Tőle hallottam az első Andersen-meséket. A rettenthetetlen ólomkatona, vagy a gyermekét a haláltól élete árán visszaperlő édesanya története valósággal földúlt. Nem szabadulhattam húsomba vágó szomorúságuktól, amely ugyanakkor rejtelmes módon a hűség, az önfeláldozás megrendítő vigaszával is megismertetett. Hiányzottak a szavaim, hogy kifejezzem a megszenvedett, fölkavaró élményt, amit a remekművek váltanak ki belőlünk, s elindítanak egy másfajta, magasabb rendű igazság felé.

Az Ezeregyéjszaka meséi nem annyira az érzelmeimre hatottak, inkább a képzeletemet népesítették be különös, távoli, ezerszínű gazdagságukkal, a mi köznapjainktól annyira elütő világukkal, keleti uralkodóik, bölcseik és rabszolgáik, életformájuk, hit- és szokásrendjük végtelen változataival.

A valóságtól elszakadó fantázia szédülete, a hegyláncok fölött elhúzó repülő szőnyeg, s a szárnyaló ébenfa ló meg a csodatevő dzsinnek közül szinte jólesett hazatalálni a magyar mese- és mondavilág meghitt tájaira. Ismerős ormok, termő völgyek, kanyargó folyók anyanyelvünkön szólítanak meg Benedek Elek erdélyi ízű szavaival. Hiszen ő gyűjtötte össze, s öntötte hiteles, végérvényű formába századok népmeséit, hogy megmeneküljenek a feledéstől. Nemzedékek nőttek föl ezen a sorozaton, innen ismerték meg a nagy idők hőseinek történetét; egy-egy legendás név helytáll és tanúságot tesz a megőrzött múlt emlékeiről. Nemcsak a sosem látott, messze idegenség, de otthonos környezetünk történeti távlata is fölragyogtathatja a mesét, törvénye nem változik: reális és valóságon túli elemei megférnek egymással.

Már az ókori fabulákban megjelennek a beszélő állatok, s mindenki megértette, hogy az oroszlán-, farkas-, vagy épp báránybőr emberi személyiséget és tulajdonságokat takar. A X. században keletkezett Róka-regény számtalan verses változata nyomán maga Goethe sem érezte méltatlannak a tárgyat, hogy ironikus eposzt formáljon belőle, tizenkét hexameteres énekben. A Reinecke Fuchs prózai átültetése Móra Ferenc hangján szólalt meg magyarul és Csili-Csala-Csalavári címen vált népszerű gyermekolvasmánnyá. Még a kék-arany címlapra is jól emlékszem. S ebből az időből rémlik vissza Sebők Zsigmond, a becsült novellista medve-figurája, a Dörmögő Dömötör.

Ezek voltak korai könyvélményeim, bár meg nem mondhatnám, közülük melyiket olvastam önállóan, melyiket hallgattam tátott szájjal, mesére éhesen. Teljes bizonyossággal csak azt állíthatom, hogy a világirodalom két meghatározó remeklése avatott olvasóvá: mindjárt a csúcson kezdtem, a homéroszi eposzokkal. Achillesz haragja s A bujdosó király, ezt a címet adta nekik ifjabb Gaál Mózes, az Iliász és Odüsszeia mesteri prózai magyarításában, az ifjúság számára.

Gondolom, nyolcéves lehettem, mikor nagyanyám a kezembe adta, s szívem szerint le sem tettem volna, míg a végére nem jutok. De akkoriban még eloltották a villanyt, mihelyt ágyba bújtam. Így csak álmomban kísérthetett a trójai háború eseményforgataga a város előtti síkon, s a halhatatlanok tanácsában, ahol mérlegre vetették az emberi sorsokat.

Mi ragadhatott meg ilyen elemi erővel ebben a bonyolult indulati és érdekszövevényben, mikor ésszel föl sem érhettem a megsértett önérzet, az asszonyrabló szenvedély, a féltékenység, a hatalmi őrület gyúanyagát? A párviadalok fojtó izgalma? A harc láza, amint egymásnak taszítja a föltüzelt fegyveres oszlopokat? Már a hősök eddig sosem hallott neve is megrészegítette fantáziámat: Achillesz, Hektor, Agamemnon, Patroklosz és Menelaosz... Vadonatúj, tágas panoráma nyílt meg előttem diadal és bukás égboltja alatt, melyet elborítanak Apollon gyilkos nyilai. Mindez beláthatatlan sűrűségben zúdult rám, s tán azért is zaklatott föl annyira, mert ott kísértett mögötte a földi halandók előtt soha föl nem táruló végzet, és megcsapott egy fuvallat a nagy költészet ellenállhatatlan áramából.

Nem sejtett kincsre bukkantam: ott lappang a meghódított szavak mögött, csak rá kell érezni, és bennünk támadnak föl a halottak, zúg a morajló, borszínű tenger, amelyen Odüsszeusz megannyi kiállott viszontagság árán mégis hazatalál Ithakába.

Vidor Miklós

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu