Helyszínelés

A korán sötétedő téli estében Simon az unokájával sétált a belváros legelőkelőbb, kivilágított utcáján. Egy kiállítást néztek meg közösen. A férfi, aki vidéken élt, egyre ritkábban látogatott a fővárosba, s most is csak azért jött, mert a festő, aki két éve halt meg, régi barátja, még középiskolai osztálytársa volt. Az ilyen utazások adtak alkalmat arra, hogy a fővárosban élő unokájával, Annával találkozzék. A lány másodéves egyetemista volt, művészettörténésznek készült, nem esett nehezére, hogy nagyapját elkísérje a kiállításra. Jobbról belekarolt a férfiba, hosszú haját hátravetette, és nyári, franciaországi utazásáról mesélt. Párizs... Notre-Dame-katedrális... Eiffel-torony... Rodin-múzeum... Tengerpart... A férfi hallgatta a lányt, behunyta szemét, lépései lelassultak, és próbálta elképzelni a látványt, az élményeket, amelyekről Anna beszélt. Nem volt a szívében irigység, sosem járt Franciaországban, de hallgatott, mert meglepték saját egyetemista emlékei. Próbálta fölvenni a lány járásának a ritmusát, de érezte, hogy minduntalan elmarad tőle. Egy templom elé értek, ajtaja még nyitva volt, de a férfi az ellenkező irányba fordult, és az utca túlsó oldalán álló ötemeletes, régi bérházra nézett.

Bocsásd meg, nem figyeltem rád - mondta a férfi. - Ötven éve én is egyetemista voltam ebben a városban, mint te most. Tanárnak készültem, és ebben a házban laktam albérletben. Szüleim vidéken éltek, te már nem ismerted őket. A gimnáziumban, ahol tanultam, szerzetesek tanítottak az államosításig. Az egyetemre még fölvettek, de kollégiumi helyet már nem kaptam. Egy távoli ismerősöm szerezte ezt a szállást. Örültem, mert közel volt az egyetem. Egy diáktársammal laktam együtt, így az albérleti díj megoszlott. Ismered ezeket a bérházakat? Az épület téglalap alakú udvart zár körül, az első, széles lépcsőházban a lakók, a hátsó, sötét lépcsőházban a házmester és a cselédek jártak valamikor, az utcára néztek a nagyobb, a rangosabb lakások, a többi lakásba a minden emeleten körbefutó, nyitott folyosóról lehetett belépni. Szállásadóim az első emeleten laktak, a lakás ablakai az udvarra nyíltak, fölöttünk még négy emelet húzódott, a szűk udvarba sosem sütött be a nap, a szobákban nappal is villanyt kellett gyújtani. A konyhából nyíló, sötét cselédszobában laktunk ketten. A fürdőszobát nem használhattuk. A szobámban nem volt kályha. Télen is a hideg konyhában, a csapnál mosakodtunk. Milyen volt akkor egyetemistának lenni? Szobatársamat az egyik nap hiába vártam haza. Az egyetemről vitték el a nyomozók. Megtudtam: az egyik plébánián a szegények számára pénzt és csomagokat gyűjtött. Ez elég volt ahhoz, hogy a klerikális reakció támogatása címén letartóztassák, internálják, az ország összes egyeteméről kizárják. Szállásadóm nevére ma is emlékezem. Úgy hívták őket: Gyurásék. A férfi, aki akkor már idősebb úr volt, az első világháborúban huszártisztként szolgált. Reggelenként délceg járással vonult át a szobánkon, hogy feleségének a kávét megfőzze. Felesége nála jóval fiatalabb, szép hangú asszony volt, a rádió énekkarában énekelt, külföldi turnékra járt. Az egyik nyáron, talán másodéves voltam, és éppen otthon vakációztam, amikor nyílt levelezőlapot kézbesített a postás. A hatóság arról értesített, hogy szállásadóimat a fővárosból kitelepítették, a lakást lepecsételték, a cselédszobába csak a konyhán keresztül juthatok be, és záros határidővel a holmijaimat hozzam el. Mondom, a férfi az első világháborúban szolgált, az asszony a rádió énekkarának a tagja volt, nemrég járt Romániában. De most húszkilós csomaggal marhavagon vitte őket Monokra. Azokban a napokban a fővárosból még sok száz családot telepítettek ki. Mit szólsz ehhez, kisunokám, kedves Anna, aki most másodéves egyetemista vagy, és az elmúlt évben Franciaországban nyaraltál? Monok. Tudod, hol van? Kossuth Lajos szülőfaluja. Amikor már levelet írhattak, az asszony azt kérte, hogy próbáljam visszaszerezni kedves kottáit, mert ezekkel akarja majd a koporsóját kibélelni. Férje már az utazás közben meghalt. Az asszonyról nem hallottam azóta semmit. De arról még gondoskodott, hogy ne maradjak szállás nélkül. Egy lapon az egyik barátnőjénél szerzett őszre albérletet. Egy csomagban egy kocka margarint küldtem neki. Ennyi tellett tőlem. A kitelepítettek táborait később fölszámolták, de hogy mi történt az aszszonnyal, sosem tudtam meg.

Anna együttérzéssel nézett nagyapjára.

Bemenjünk a házba? Megnézzük a régi albérletet?

Simon megrázta a fejét.

- A lakást akkor kiürítették, a szobákba új lakók költöztek. Többnyire megbízható, a rendszerhez hű, belügyes emberek kapták meg a kilakoltatottak lakását. Akár azok laknak ott, akár a leszármazottaik, nem vagyok rájuk kíváncsi. De a homályos, függöny nélküli cselédszobára, a hideg konyhára ma is emlékezem. A nyugállományú huszártiszt fehér szakállát és szép hangú feleségének vörös haját ma is látom. Ne haragudj azért, hogy elérzékenyültem. Nem tudom, jól tettem-e, amikor megállítottalak az előtt a ház előtt, ahol ötven éve laktam. De, tudod, az ember addig él, amíg emlékei vannak. És amíg vannak, akiknek elmondhatja azokat...

Tüskés Tibor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu