A szószóló

A Vigilia júliusi számában több cikk is szót emel kulturális-nyelvi identitásunk védelmében, egyfajta "nyelvi környezetvédelem" fontosságát hangsúlyozva a globalizáció révén teremtődő idegen gazdasági-politikai szavak, illetve a hazug reklámok szó-inflációja elleni küzdelemben, hiszen - mint ahogy arra a főszerkesztő, Lukács László témaindító szavai utalnak - "nyelvünk alakulása nem csupán a grammatikát érinti, hanem egész létünket". Reménytelen vállalkozás lenne - akár csak vázlatosan is - nyelvújítási-nyelvvédelmi mozgalmaink motivációit, illetve sikereit-sikertelenségeit sorra venni, de talán megfogalmazható az az általános történelmi tapasztalat, hogy az erőszakolt magyarítás sokszor nemhogy gazdagítja nyelvünket, de kifejezetten szegényíti azt.

Hogy mindezt a "házunk tájáról" vett példával érzékeltessük: tudjuk, hogy a liturgia jóval többet és mást jelent, mint a "szertartás" (hiszen például egy zászlóátadási ünnepségnek, sőt még egy disznóölésnek is lehet szertartása), s milyen jó, hogy egyre több szó esik mondjuk a dialógusról meg a szolidaritásról. Más a helyzet az újraválasztási procedúrának (is) köszönhetően gyakran hallott ombudsman esetében, akinek - a "lelketlen" hivatalos megfogalmazás szerint - az a feladata, hogy azemberi jogokkal kapcsolatban tudomására jutott visszásságokat kivizsgálja vagy kivizsgáltassa, és orvoslásuk érdekében intézkedéseket kezdeményezzen. Próbálták már országgyűlési biztosnak, állampolgári jogok biztosának, vagy akár jogbiztosnak, jogőrnek, főjogőrnek, közjogőrnek, közvédnöknek, illetve országbiztosnak elnevezni, de egyik sem olyan szép és kifejező, mint a szószóló, mely ráadásul összhangban van politikai-kulturális hagyományainkkal (vö. az önkormányzati kisebbségi szószóló). A mai politikai életben is (mikor ügyvéd szavunk már elvesztette eredeti jelentését) a szószóló az igazság, az állampolgárok védelmében emeli fel szavát, szól az érdekükben, miután korábban már valamilyen módon kapcsolatot teremtett velük: meghallgatta őket, vagy elolvasta beadványukat. Azaz közvetít. Nem véletlen, hogy a nyelvvédelem terén élenjáró franciák a mediateuer, azaz "közvetítő" szóval illetik ezt a foglalkozást (s például e szó szerepel a békeközvetítő kifejezésükben is), ami egyúttal azt is jelenti, hogy e tevékenység - ha azt az arra méltó emberek űzik - már nem is foglalkozás, hanem hivatás. Így kap immár gyakorlati (jelen esetben az államigazgatást, a politikát, illetve a politikusokat emberközelbe hozó) értelmet Nagy Gáspárnak a fenti Vigilia-számban olvasható figyelmeztetése: nem félteni kell anyanyelvünket, hanem sokkal jobban kell szeretni. A szeretet partitúrájában ne a féltést és ne a siránkozást, vagy a jajveszékelést kottázzák a nyelv őrzőangyalai, hanem a biztos derű, és ha tetszik: az óvó büszkeség, a nyelvet bátran megvalló öntudat hangjegyeit. Használjuk tehát következetesen - s akár nagy-nagy büszkeséggel - e szép magyar szavunkat!

Szende Ákos

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu