LELKI ISMERET

Galamb a templomban

Gyönyörű barokk templomba járunk vasárnaponként, részben B. atya kedvéért is, aki igen szép, felemelő, s egyúttal jó humorú szentbeszédeket képes tartani, mintegy jelezvén az egyház eredeti szándékát az egybegyűlt közösség ünneplésével kapcsolatban: legyen az a Jó Hír, az Evangélium családias, szelíd, felhőtlen örömünnepe. Mert valljuk be, legtöbb ünnepünk nemcsak méltóságteljesen csendes, de szomorú is, mintha csak a gyász komorságával lehetne imádkozni, Istent és embertársainkat szeretni. Igaz, a szép templomban a freskók és szobrok is csupa fancsali képű szentet ábrázolnak, talán csak Szűz Mária és a kisded Jézus arcán bujkál némi derű. Állítólag pogány őseink is nehezen törődtek bele, hogy ilyen bánatos vallást, nehéz keresztet kell felvenniük, nem is szólván a régi görögökről és rómaiakról, akiknek istenei ugyancsak emberszerűek voltak, mindenféle vétkeikkel és gyöngeségeikkel...

Nos hát, B. atya ezen a vasárnapon távol maradt, nem tudni, miért, s aki helyette a szentmisét celebrálta, bizony olyan halkan beszélt, hogy még a mikrofon is csak minden harmadik szavát tudta elkapni. A hívők tompa áhítatba merültek - úgy nagyjából ezért sejteni lehetett, miről beszél a B. atyát helyettesítő tisztelendő úr -, ám ekkor, ki tudja honnan, berepült egy galamb, s hangos szárnycsattogással mérte fel a terepet a templom magasában, a mennyezeti freskók bodor felhői alatt. A szunyókálók öszszerezzentek, az udvariasan unatkozók vagy a magukba mélyedők hálás tekintettel próbálták feltűnés nélkül követni a madár röptének zegzugos pályáját. A galamb valószínűleg egy törött ablakon át keveredett be, s most nem talált ki, időről időre nekirepült az üvegnek, illetlenül csapdosva-verdesve sorban minden ablakot. Vagyis a galamb egészen köznapi, oktondi madárként viselkedett, egy pillanatra sem hagyta magát azonosítani saját jelképes értelmével, a szeretettel.

A galamb még néhányszor végigszállt a templom hajójában, majd magasan a főoltár felett megpihent az Isten szeméből szétágazó aranyozott sugarak egyikén. Olyan mozdulatlanul ült ott, hogy alakja valósággal belesimult a háttér homályos foltjai közé.

A madár a kinti, szabad természetből véletlenül keveredett bele abba a szertartásba, melynek során egy láthatatlan, végtelen lény, a Teremtő találkozik látható és véges teremtményeivel, az emberekkel. Isten madara, a szabadság és szelídség jelképe, akiről az égi Atya gondoskodik, most testi valójában a szemtelenül szapora, tolakodó, piszkos, betegségeket terjesztő városi galambok példányaként egyszerre keltett jámbor és kellemetlen gondolatokat. A templom múzeumi, vitrinszerű nyugalmába és rendezettségébe valósággal betört a természet, a maga oktalan e világiságával és rendezetlenségével, ahogyan a hívek is, kitódulván a templomból a szép, napsütéses vasárnapon, egyszerre az égbolt végtelen karéjának örök templomába lépnek át, melyben minden Istenre emlékeztet, mégis csak kevesen figyelnek rá.

Másrészt viszont, ha egyszer mi tévedünk be a madarak templomába, lehetőleg ne csapjunk zajt - s ne is keressük a kijáratot. Hiszen megérkeztünk - otthon vagyunk.

Szentmihályi Szabó Péter

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu