 |
 |
 |
 |
2001.
február 4. |
Megjelent az Új Ember Magazin februári száma
|
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
A szolgáló Krisztus nyomában Szathmáry László diakónus a küldetésről Márfi Gyula érsek múlt év november végén az egyház ősi hagyományainak felelevenítésével – elsőként az egyházmegyében — diakónussá szentelte Szathmáry Lászlót a veszprémi Magyarok Nagyasszonya, Mindszenty emléktemplomban. Az Ige és a kehely új szolgája 56 éves, állatorvos és háromgyermekes édesapa.
Mint azt a II. vatikáni zsinat Lumen gentium konstitúciójában (3/29) megfogalmazta: A diakónusok „nem papságra, hanem szolgálatra kapják a kézfeltételt”, szolgálnak a liturgia, az Ige szeretetközösségében, kiszolgáltathatják a keresztséget, az egyház nevében megeskethetik a házasulandókat, kioszthatják az Oltáriszentséget, vezethetik a hívek istentiszteletét és imádságait, kiszolgáltathatják a szentelményeket, temethetnek. Szathmáry Lászlóval szolgáló hivatásának kezdeteiről, világi és egyházi küldetéséről beszélgettem. Mikor, hogyan hallotta meg először a Krisztus szolgálatába hívó szót? - Katolikus családból származom, a szüleim mélyen vallásos emberek voltak. Egerben voltam gyermek, középiskolát, egyetemet Budapesten végeztem. Mindkét városban bensőséges kapcsolatban álltam a ciszterci atyákkal, akik nagy szeretettel foglalkoztak velem. Ennek köszönhető, hogy ki tudtam tartani azokban az időkben is Isten mellett, amikor ez nem volt könnyű. Hegyi Kapisztrán, Kalász Márton és Hervay Levente voltak a legnagyobb hatással rám, Levente most is lelkiatyám. Állatorvosként Sárkeresztúron, Bakonyszentkirályon és Herenden szolgáltam, 1980-ban kerültem Veszprémbe, az állatkórházba. A helyi plébánosokkal mindig jó kapcsolatom volt. A hetvenes években szememre is vetette a pártbizottság, hogy állatorvos létemre a katolikus pappal barátkozom. Most, hogy kiteljesedett a küldetése, hogyan érzi magát, nyomasztja-e a felelősség? - Mind polgári foglalkozásom, mind az egyházközségben vállalt feladataim – templomatya vagyok, családos kisközösséget vezetek, részt veszek a jegyesoktatásban – igen elfoglalt emberré tettek. Mégis mondhatom: úgy érzem magam, mint Keresztelő Szent János édesanyja méhében, mikor Erzsébet meglátta Máriát. Ezt az „ujjongást” éreztem, mikor a szentelés közben a földön feküdtem. Ön családos ember, ez önmagában is hivatás. Mit szólnak felszenteléséhez a gyermekei és a felesége? - Mindhárom gyermekünk kirepült már a családi fészekből, így én teljes szabadidőmet fordíthatom a szolgálatra. Ha feleségem – ő kirakatrendező, grafikus — nem állt volna mellettem, nem hiszem, hogy ma diakónus lennék. Gyermekeim elsősorban annak örülnek, hogy majd mint diakónus össze is adhatom őket, ha házasságot akarnak kötni jövendőbelijükkel, s többen a barátaik közül is jelezték, szeretnék ha én esketném őket. Idősebbik lányom az Operettszínház zenekarában hegedül, a második ciszterci apáca lett, fiam egyetemista, vadgazdálkodási szakon tanul. Kérem, beszéljen a közösségről, amelynek vezetője. - A nyolcvanas évek vége felé lelkiatyám ösztönzésére kezdtem hozzá egy kisközösség szervezéséhez. Levente atya, aki most Zircen él, de akkor Pesten lakott, s gyakran lejött hozzám, hogy segítsen. Schall Tamás, a plébánia jelenlegi pásztora is sokat segített a közösségi élet lelkiségének alakításában. Azóta folyamatosan vezetek csoportokat az egyházközségben. Tagjai változnak, eleinte fiatalokból szerveződött, most családok alkotják. Gyakran kirándulunk, közös programokat szervezünk, imatalálkozókat tartunk. Tulajdonképpen e közösségi munka ösztönzött arra, hogy többet és behatóbban foglalkozzam a hitemmel. Hogyan vált világossá Önben egyházi küldetése? - Évekig vívódtam, ugyan mit akar velem az Isten, mit tehetek én már ilyen vén fejjel az egyházért. Aztán egy lelkiségi találkozón kaptam egy szentírási részt valakitől, ez szólított a szolgálatban, s ez vált diakónusi igémmé is: Én ennek az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked”. (Mt 20,14 b.) Toldi Éva
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
