Varga Domokos

Nincs visszaút

Hogy testi mivoltában az állatvilágból eredt az ember, ezt ma már kevesen vitatják. De hol volt a határ, amit átléptek első emberőseink?

Ezt kérdezik a biológusok is, akik egyre hátrébb tolták a határt az utóbbi évtizedekben, s ma már jó néhány millió évnél tartanak. Igaz, hogy ők embert és előembert is megkülönböztetnek.

Az ember azonban több mint biológiai lény. Lelke van. Nem tudjuk, mióta, és nem is fogjuk megtudni soha. Annyit tudunk: amióta ember az ember, bűnt és halált ismer.

Az állatok egyiket sem ismerik. Ők a mindenkori jelenben élnek mindenestül. Múlt és jövő az ő számukra nem létezik. Nem gondolhatnak vissza tetteikre, s nem mérlegelhetik, amit valaha elkövettek. Még a leginkább hozzánk nőtt állat, a kutya ábrázatát is csak mi, emberek hihetjük olykor bűntudatosnak. Igaza van a bibliai szimbólumnak: a jó és a rossz tudás fájáról csak az ember evett. Csak ő tehet ilyen különbséget. Egy harci kutya akárhány gyereket vagy öregasszonyt szétmarcangolhat, akkor sem érezheti magát rossznak.

Számára nincs múlt, nincs bűn. És mivel jövőt sem ismer, az elmúlásról sem lehet fogalma, a rá váró halálról.

Bűntudat és haláltudat egyszerre ébredt fel egykor az emberben. Sőt még teste meztelenségének a tudata is, s az ezzel járó szemérem és szégyen. Az édenkerti jelképes történet nemhiába kapcsolta mindezt együvé, hiszen nem utolsó sorban az embernek, az egyetlen lelkes lénynek az állatvilágtól való elválását ábrázolta. Még abban is, hogy „megsokasítom terhességed kínjait”, és még abban is, hogy „arcod verejtékével eszed kenyeredet”.

Érdekes, amit a mezopotámiai őseposz, a Gilgames mond erről. Eléggé közismert, hogy a Gilgamesben is szó esik – sőt jóval részletesebben – az özönvízről és Noé bárkájáról (csak Noét ott másképp hívják).

Arra viszont kevesen gondolnak, hogy az eposz egyik főhősének, Enkidunak a története – bármenynyire különbözik is Ádámétól-Éváétól – szintén az emberré válás, az állatvilágból való kiszakadás mítoszainak egyike.

Enkidut Aruru isten gyúrja agyagból. De eleinte még: „Tetőtől talpig szőr borítja, haja asszonyhajként zuhog le (…) Füvet eszik, mint a gazellák, gyökéren él, bogyón, gyümölcsön, / a szomjúhozó szarvasokkal együtt tér meg az itatóhoz.” (Rákos Sándor fordítása).

Az ősi eposz az ő „civilizálódásának” különös történetét is elregéli. Ehhez természetesen haláltudatának és halálfélelmének felébredése is hozzátartozik. Emellett pedig nagy hangsúlyt kap itt – nagyobbat, mint a Bibliában – az emberi szexus, amely egészen más törvényeket követ már, mint az állatok párosodása (s amelynek egyébként a mai tudomány is különös jelentőséget tulajdonít az emberré válás folyamatában).

Csakhogy ez a másfajta szexualitás megint csak emésztő bűntudatot kelthet az ember lelkében. „Enkidu a kéjjel betellik. / Hetednapon, megiszonyodván attól, amit testével művelt, / Kiszakad a leány öléből és a csorda nyomába indul (…) Úgy érzi, hogy lelke fagyott meg, tagjait rendre kicserélték; körbejár s kőfalként keríti a gonosz tudásának átka.”

Ez az ősidőkből örökölt átok – s embervoltunk többi átka – körülkerít mindnyájunkat. De az állatvilág felé nekünk sincsen visszautunk, ahogy Ádámnak sem volt már, s nem lehetett – a sumér-akkád-asszír mítosz szerint – Enkidunak sem. Pedig e kései korban mintha el-elfeledkeznénk róla: bennünk lélek is van, nem úgy, mint az állatokban. Mindig újra megpróbálunk csak a jelenben élni – mint ők –, s nem törődni múlttal, jövővel; megpróbáljuk elhallgattatni magunkban az erkölcsi törvényeket, elfojtani a fel-feltörő bűntudatot. Csakhogy nem nagyon megy. A lélek nem engedi. Még a szesz, a drog, az üvöltő zene és más mámorítószerek is csak ideig-óráig tudnak elkábítani. Nem bújhatunk ki végzetünk alól: emberek vagyunk és kell hogy legyünk, alávetve bűnnek és halálnak.

Visszafelé, az állati lét felé, hiába minden, nincs szabadulásunk. Más utat kell keresnünk és találnunk. Más feloldozást átkaink alól.

(A szerző József Attila-díjas író.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu