|
Gondja volt a nemzetre a betevő szóval Utolsó szavak Sinkovits Imréhez
A gyászban, mások elvesztésében magunkat, az ittmaradottakat is siratjuk. Akit szerettünk, annak elvesztése megfoszt minket mindattól, ami ő volt, amit ő jelentett. Mások halálában magunk árvasága nő. Amikor barátom fölhívott, hogy közölje a tényt: Sinkovits Imre meghalt, s én csak hallgattam a vonal innenső végén, a másik hang, mintha még nem fejezte volna be a tény közlését, hozzátette: ismét elmúlt valami az életünkből. A halálhír így lett teljes. Ismét elmúlt valami az életemből. Sinkovits Imrével a Színész távozott, a színpadon és a filmen újra és újra megszülető álom múlt el vele belőlem, a Színész, akinek el tudtam hinni, hogy végigmotorozik a földúton, szemébe húzott szemüveggel, miközben pergőtűzzel lövik a nácik vagy a bolsevikek, egyként mindegy, az ő vagabund életreményes magyar fiatalembere kifogott mindenféle diktatúra őrületén. Ez a tizedes alakja – immár ő az örök tizedes, akinek legnagyobb alakítása a filmben az volt, hogy a rozzant-sematikus szocialista drámából lényével olyan alkotást teremtett, amely minden idők egyik legjobb magyar filmje lett. Természetes zsenialitásával kibújt a szerep adta kényszerből, szétfeszítette a hatvanas évek ideológiától senyvedő magyar művészi légkörét, megmutatta magát – ha jól emlékszem, még harmincas éveiben járt ekkor —, s ezzel a magamutatással írta, rendezte, teremtette meg a filmet színésztársaival. Ő volt a Színész, tőle tanultam meg ezt a fogalmat világra jajduló értelemmel. S több volt ennél: magyar színész. Tudta, magyar színésznek lenni fontosabb és értékesebb a világszínész rangjánál. Ez utóbbi legföljebb hírnév, póz lehet, dollármilliók tulajdonosa, de sosem zenghet olyan hanggal — olyan belső hanggal – mint az a művész, aki vallja, annak a földnek a nyelvén, annak a népnek a gesztusaival, humorával, szomorúságával lehet csak igazán nagy színészetet művelni, amelyből vétetett. S ha erre képes – mint képes volt Sinkovits Imre, akár Liszt Ferenc-i lobogó hajjal, akár Mózesként, Ádámként, Úrként, erdélyi havasok embereként, gyermekleányát féltő-mentő főorvosként —, akkor formálhat jogot arra, hogy valóban világszínésznek neveztessék. Mert csak az válhat egyetemesen hangzó művészi teljesítménnyé, ami szülőföld, nép és történelmi kor forrásvizén táplálkozik, ami leginkább kifejezi ezt az egyediséget. Minél inkább, minél mélyebben azonosul ezzel a művész, minél pontosabban fogalmazza meg és fejti föl gondolat-, érzelmi-, akarati világát, annál inkább emberi, s csak ami ily módon emberi, érthető minden más ember számára, függetlenül attól, milyen kultúrában él. Amikor egy délelőttön – talán két esztendeje lehetett – találkoztam Sinkovits Imrével a Napoletana étteremben, akkor is, hetvenen túl immár, ugyanazzal a hetyke-játékos, erős magyar életörömmel fogadott, mintha csak a tizedes lenne, talán arcán a ráncok sokasodtak csak meg, s mesélt, hogy 1956 után, amikor forradalmi versmondásáért – Sinkovits Imrék nélkül nem lett volna forradalom, nem lenne ma sem magyar élet-remény, hogy egyszer még lesz itt jobb is, szebb is, Művész-szavával, gesztusaival mindig arról győzött meg: csak az a jó, ami szép —, amikor forradalmi versmondásáért inséges helyzetbe került a család, minden reggel, midőn bizony a napi megélhetés is gondot okozott, minden reggel ott függött a lakás kilincsén kis szatyorban az aznapi kenyér és tej. Ismeretlenek gondja volt, hogy eljuttassák Neked – engedd meg utólag ezt a közvetlenséget nekem, Imre Bátyám — a friss falatot, s Te úgy fizettél: gondod volt a nemzetre a betevő szóval. Mert kell e népnek a szép szó, a szép szó, mely igaz, s mert nem mondod többé nekünk — az utolsó este is játszottál a Nemzetiben, amely a nemzet érző és értő felének nemzetszínháza marad a névfosztás után is, vagy hogy a színházat meg akarták ölni, te sem élted túl? —, a mi felelősségünk, a mi nemzedékünké, amelynek Te voltál a Színész, hogy tudja minden utánunk jövő magyar: hogyan is mondá Ádám, ki volt Mózes, s kik vagyunk mi: ádámok, mózesek, tizedesek keveréke. Az igazi művész teljesitménye több az ő akaratánál, vágyánál, reményénél: az igazi művész tehetsége a nézőben és a hallgatóban növekedő remény. Életenergiáit árulja ki a közösségért. Te fél évszázadon át szórtad a közönségre a megtartó erőt. Mozart Requiemjét hallgatom, annak is éppen Lacrimosa tételét. A zeneirodalom számomra legszebb ringató hasítását. Minden requiemek közül Mozarté a leginkább emberi – mert isteni: a pillanat szomorúságában mindig ott bujkál a megbékélt öröm. Hívő ember, ha hite nagy, érezheti ezt: az ember fájdalmát, de ugyanakkor az ember hitét, hogy a test romlásának áldozata visz – vihet – közelebb a színről színre látáshoz. Ezzel a fájdalommal és ezzel a hittel, a te hahotás kalaplengetéseddel veszek Tőled búcsút Imre Bátyám: Tizedes, át a frontvonalon, s azután csak gázt bele! Elmer István Tarbay Ede Kérdések In memoriam Sinkovits Imre –
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|