|
Mi lesz veled, demokrácia? Mélységes szomorúsággal vettem tudomásul, hogy az M2-es csatornán befejeződött a „Beszéljünk a jövőnkről” sorozat. Balogh János professzor, a neves ökológus meglehetősen lehangoló képet festett a természet kizsákmányolásának következményeiről, és a jövőre nem figyelő emberi butaságról. Az utolsó adás kicsengése mégis optimista volt: hinnünk kell a gondviselésben, a teremtett élet folyamatában, mondta a professzor, s többször utalt az evangéliumra, a Jelenések könyvére, a látomások jövőt ígérő képeire. Volt azonban ennek a beszélgetésnek egy megdöbbentő fordulata. A polgári demokráciák mai felépítése és működése épp úgy a csőd jeleit mutatja, intett a profeszszor, mint a nemzetközi pénzvilág és a bankrendszer. Egy újfajta társadalmat kell felépíteni, olyasfélét, amely az őskeresztény kor által megvalósított mintát követi, a kisközösségek, a család összetartozásának erejére épít, s az egyszerű élet ideáljára, nem pedig a reklámozott csodákra figyel. Az elgondolás ismert a társadalomfilozófiából. Az azonban elgondolkodtató, hogy a professzor az emberiség boldogulása szempontjából milyen fontosnak ítéli az erkölcsi igényt, amely az elmúlt időszak nyomásának megszűnte után hatalmas erővel tör föl és szemléletformáló tényezővé válik. A párbeszédből az is kiviláglott, hogy a polgári demokráciák ellehetetlenülésének egyik oka éppen az, hogy a hatalom gyakorlása olykor ellentétbe kerül ezzel az erkölcsi és etikai igénnyel, a hatalom ugyanis elszakad azok egy részéből, akiknek érdekeit szolgálnia kellene. A demokrácia felvilágosodás kori értelmezése szerint a nép uralmát jelenti, olyan döntési mechanizmust, amelyben ki-ki hangot adhat meggyőződésének, s megfelelő fórumokon képviselheti azt. A különféle médiumok egyfolytában azt hangsúlyozzák, hogy mindennek ideális megvalósítója az Amerikai Egyesült Államok, ennek gyakorlata lehet az úgynevezett globalizáció mintaképe. Ám ha a mai világ egészére tekintünk, mintha igazolódnék Balogh professzor úr hasonlata, amely a rendszer egészét a tintahalhoz hasonlította, amelynek szívókorongjai a bankok, s mihelyt veszélybe kerül, tintaszerű folyadékot bocsájt ki, s annak leple alatt eltűnik. Az az igazság, hogy ez a hibátlannak mondott demokrácia nem tudja megoldani az emberiség alapvető problémáit, nem képes kielégíteni az emberben meglévő morális igényt, s noha nevében ott rejlik a „démosz”, a nép fogalma is, voltaképp fölötte s nem vele együttműködve fejti ki tevékenységét. Másként aligha födnék el a valóságot különféle, féltve őrzött titkokkal, titkosításokkal, s nem nyerhetnének ekkora teret a rejtelmesen összefonódó, a politikába is beszüremkedő maffiák. A hatalom gyakorlóinak hitelét nem szavaik, hanem cselekedeteik szavatolják, fejtegette az ökológus. Másként fogadják az emberek, ha azt láthatják, hogy a közéleti ember mózeskosárban viszi haza negyedik gyermekét a szülőotthonból, mint ha arról értesülnek, hogy valaki ittasan bántalmazta a szeretőjét. Mert a jó is, a rossz is, kiviláglik, még ha titkok homályába rejtenék is őket. Ami rossz, ami nem felel meg az erkölcs kívánalmainak, azzal őszintén, esetleg önkritikusan számot kell vetni, s nem elkenni: mert pontosan ez a gyakorlat keltheti az emberekben azt az érzést, hogy a politikától el kell fordulniuk, hiszen az ellentétes az erkölcs normáival. Féloldalas az a demokrácia, amely közömbösséget, netán ellenérzéseket kelthet a „démoszban”, a népben. Rónay László
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|