|
Jegyzetlap Jellegzetesen átmeneti korunkban, ezekben az éveinkben megvan a mindinkább kirajzolódó reményünk egy hosszabb, tisztultabb időszakra. Lehetséges, hogy politikailag megszilárdulnak a nemzeti program pártjai, s ezért, az ő akaratukból és elszántságuktól javulni fog a polgári élet minősége. Az átmeneti kor lerövidülhet, de még sokáig egymás mellett van s lesz benne a nagyon rossz (a szellemtelen) és a nála csöndesebb s rejtett jó (a szellemi). Amit ma tapasztalunk, az általános szellemi mélyrepülés. S a vele járó bizonytalanság és mesterséges elbizonytalanítás, a mellébeszélés és az óvatoskodás, a „nézd-én-nem-akarok-senkit-bántani” csalafinta meghunyászkodása. Fölszisszennek és morognak a tisztázatlanságot és a langymeleget kedvelő ajkak mind a közéletben, mind az egyházban. Mintha még mindig ott leskelődnék a kis rendőr a koponyákban. Hívők bevonása az egyházi szolgálatba? Jó, jó, de azért… Ökumenizmus? Jó, igaz, de azért… Nyitás a világ felé? (Ez különben elég bombasztikusan hangzik…) Jó, persze, hiszen mi is a világ vagyunk, de azért… Szóval így nem megy. Mintha a kifejezések mákonyával helyettesíteni lehetne az igazság követelte szókimondást. Nem lehet. A szekularizált – egyébként joggal – kritizált világ gyanakvó méregetése még soha nem hozott se önvizsgálatot, se megújulást az egyházban; a szorongató kérdéseket legalább föl kell vetni, s nem a nyilvánosság kizárásával. A személytelen általánosságok stílusában elhangzó kegyes kívánságok és szelíd óhajok nem segítenek semmit. A papképzés bajait, a szellemi élet hiányát vagy az iránta mutatott közönyt, a rideg és nyers figyelmetlenséget, a világi papság és a szerzetesség közötti feszültséget, egyes szerzetesrendek belső megosztottságát néven kell nevezni, s – horribile dictu – az „egyszerű” hívek hitének csodájából merítve erőt és segítséget, legalább is enyhíteni kellene. A híveket a képességeikhez illő felelős föladatokhoz kell juttatni. Ha nincs elég pap, és tudjuk, hogy nincs, rá kell bízni a vallásos közösségeket a jó lelkiségű és jó szellemű emberekre, főleg a fiatalokra, mielőtt túl késő lenne. Mire várnak az illetékesek? Nem kell riadozni a fegyelemsértő kérdésektől. Egy kérdést egyedül az minősít, valós-e, amit fölvet vagy sem? Ha nem, akkor is hangozzék el. Vannak templomok, ahonnan menekülnek a hívek, mert szentségtörésnek tartják, hogy ott mindenről lehessen szó, Krisztusról alig. Meg kellene elégelnünk már a – lehetőleg diadalmas – múlt örökös idézgetését, inkább a jelenért meg a prófétikus bátorsággal megsejtett jövőért kellene törnünk magunkat. Érthető nyelven ismertetett nagy példák erősítik az embereket, s az a fajta dísztelen, tiszta beszéd, mely korszerű gondolkodásmódról tanúskodik, s amelyen átsüt az akár keserű tapasztalatokat is lebíró hit Istenben s emberben. Szűnjön meg az a giccses propaganda, amely a vallásos fiatalok határtalan optimizmusát bizonygatja, mert amit sugall, nem igaz. A fiatalok nagy nehézségekkel, megválaszolatlan kérdésekkel, részben kényszerű tájékozatlansággal s tudatlansággal küzdenek; kik tanították őket s mire? Hiszékenyek s idealisták. Ez utóbbi nem azt jelenti, hogy lelkesek. Tudniuk kellene – gyermekded válaszok helyett – a hit mélyebb és sötét éjeiről, a magány elviselésének módjáról, a világ rosszindulatú s elrekesztő éberségéről. Hosszú tanulásra és elmélyedésre kellene fölkészíteni őket, s kiszabadítani a sokféle vallásos-illuzionista inkubátorból, legyen az nevelői, zenei vagy szóbeli. Igenis, az egyház létkérdése az, amit Nagy László szavával mondhatunk: ki viszi át a szerelmet a túlsó partra? Jézus Krisztus választ vár: Miért nem ítélitek meg magatok, mi a valóság (Lk 12,57). A mindenkori kereszténység megújulása a mindenkori magyar nemzet fölemelkedésének kulcsa volt és marad. Vasadi Péter
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|