|
Történelmi összefüggések – személyes sorsok Teológiai Tanárok Konferenciája Az idei téma: a magyar katolikus egyház helyzete 1945-1965 között. Jóllehet különösebb módszeres kutatási programnak egyházi részről nem tárgya közelmúltunk eme szektora, a konferencia három napján mégis kaphattunk egy kis ízelítőt belőle. Az előadók között volt olyan is, aki átélte a börtön és a Gulág világát. Nemcsak a nagy összefüggések, hanem egyéni sorsok is felvillantak tehát a konferencián, január 25. és 28. között. Szabó Csaba a levéltáros szemével mutatta be a Katolikus Egyház állami ellenőrzését és korlátozását. A levéltárakban sok anyag megsemmisült, de szerinte ennek ellenére jól rekonstruálható a helyzet. Az államhatalom célja a megfélemlítés volt. Beszélt arról, hogy a kommunista vezetés jól kiépített ügynökhálózattal rendelkezett, akik maguk is félelemben éltek. Egyházi személyeket is beszerveztek. Jobbágyi Gábor a jogász oldaláról világított meg néhány katolikus egyházi személy elleni büntető pert. Bizonyítható, hogy ezek nem voltak igazi perek jogi értelemben, mivel az ügyészek és az ügyvédek kívülről mozgatottak voltak, az ítéleteket is másutt fogalmazták, a bírók nagy részének nem is volt jogász végzettsége. A cél a vádlott megtörése és beismerő vallomásra kényszerítése volt. Jobbágyi Gábor szerint lehetetlen feltárni a pontos igazságot, mivel igen kiterjedt apparátus dolgozott ezekben a „perekben”, s a még élő főkolomposok ma is szabadon élnek. Török József, mint egyháztörténész vizsgálta a Központi Szemináriumban 1959-ben végrehajtott tisztogatást. A szeminárium igen fontos szellemi központ volt, ezért a baloldali gondolat világuralmára felesküdött állam mindent megtett azért, hogy ez az akkor egységes kisugárzás megszűnjön. Ennek érdekében a szemináriumi elöljárók közé békepapot építtetett, s ügyesen vetette el a megoszlás magvait a professzori kar és a papnövendékek között. A növendékek között nagy volt az összetartás, nem óhajtottak együttműködni az államhatalommal. A vége az lett, hogy az ÁEH követelésére 14 növendéket el kellett távolítani, s őket 54 növendék önként követte. Ez óriási törés volt a Központi Szeminárium életében. Az előadó francia történészekre hivatkozva feltette a kérdést, vajon van-e kellő történelmi hatása annak, ha ily éles az ellenállás. Ha ugyanis egy területről teljesen eltűnnek az egyház emberei, ott — a francia forradalom utáni tapasztalatok szerint — egy teljesen elkereszténytelenedett népesség alakul ki. Szeghalmi Elemér a Új Ember szerkesztője a korabeli katolikus sajtó helyzetét vázolta. Kiemelte, milyen felkészült újságíró gárdája volt a lapnak, s hogy a köztudattal ellentétben Mindszenty bíborosnak igen jó kapcsolata volt a szerkesztőséggel. Olofson Placid bencés atya 10 évet töltött a Szovjetunióban, a politikai elítéltek koncentrációs táborában, a Gulág-on. Ecsetelte a körülményeiket, hogy ő miképp is találta meg az Isten akaratát, hogy vált hivatásává társai vigasztalása, bátorítása. Mészáros István a történész módszerével vette nagyító alá az 1945, 1957 és 1964 évi „megegyezéseket”. Ezek is az államhatalom által kicsikart egyezségek voltak: miközben az állam módszeresen tette lehetetlenné az egyház működését, tőkét csinált magának a sajtóban, vagy nemzetközi viszonylatban, abból, hogy milyen jó a viszony közte és az egyház között. Az egyház elvesztette törvényesen szerzett javait, iskolarendszerét, vezetőit zaklatták, börtönbe csukták, a néppel pedig elhitették, hogy milyen jó így. Végül Tarjányi Béla emlékezett meg Mócsy Imre jezsuita atyáról, vázolta a neves szakember életútját, tanári és politikai működését. Kiemelte örök derűjét, hogy félreállítása nem keserítette meg, abban a tudatban halt meg, hogy szép papi életet élt, teljesítve feladatát. Maradandó emlék lesz számunkra ez a három nap, mivel sok eddig ismeretlen tényről kaptunk információt. Rádöbbenhettünk, hogy a magyar katolikus egyház számára még ma is az egyik legfontosabb feladat, hogy helyreállítsa kormányzati struktúráit, hatékonyan szervezze meg közigazgatását, hitoktatását. K. G.
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|