|
Krakkói jegyzetek Az egyházzenei kórusfesztivál nyitókoncertjét élvezem – a domonkos székesegyházban, ami ebben az évben (2000) az egyházmegye tiszteletbeli központja. Egy Kijevből érkezett, húsztagú férfikórus énekel, borzongatóan szép ortodox himnuszokat és zsoltárokat, később népénekeket (kolendákat). Szerzetesi tisztaságú arcok, okos tekintetek, némelyikük alig huszonéves. Csaknem tele a templom, tapintható az áhítat, az élmény: bemutatják nekünk, miként szólongathatjuk, magasztalhatjuk Istent.
Fiatalok egy csoportja mellett ülök. A szünetben beszédbe elegyedünk, s megtudom: másodéves színművészeti főiskolások, az egyik leghíresebb lengyel rendező, Krystian Lupa tanítványai. Itt van az egész osztály, mondják, tanáruk ugyanis házi feladatul adta nekik e koncert meghallgatását. Bizony nem szégyelli, toldja meg egy fiú, de ő szinte végig sírt. A hangverseny végeztével a hallgatóság nem rohan az utcára: a többség a helyén marad, csöndben hálát ad. Az egyik mellékoltárnál, a tabernákulum őrfénye alatt a színinövendékek adorálnak, tizenöten. Nézem őket, s megpróbálom a helyükbe képzelni valamelyik budapesti színház társulatát. A művész hitelessége valószínűleg e ponton fordul: tud-e térdet hajtani az Oltáriszentség előtt. Kettejükkel hoszszan beszélgetek a templom előtt. Kérem őket, fogalmazzák meg ars poeticájuk. Nagyon lassan és komolyan beszélnek: „irodalom, festészet, zene és teológia öszszetartozó fogalmak; a költő, a festő, a zenész és a pap egyenértékű hivatások, amennyiben mindannyian a transzcendens Istent közvetítik egy közösség felé – az a színész pedig, aki teljes művészi átéléssel alakít a színpadon, szükségszerűen, nagyon fontos: szükségszerűen Istenélményben részesül.” Zárulhat-e írás ennél méltóbban? Zsille Gábor
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|