A Paradicsom virágai

A szentek életéből ritkán hiányoznak a költői jelenetek. Tény-anyag ez ahhoz, hogy a művelődéstörténet csak abban az esetben teljes, ha a legendás párhuzamok is kritikai értékeléssel megférnek a történetekben. Mondhatnók, itt is az a „lelés” (lelemény) jelentkezik, amely Szilveszter János, a régi magyar irodalom neves művelője szerint nyelvünknek ugyancsak erénye.

Azt olvasom, hogy harminc esztendeje még közel félszáz csöppségnek adták a keresztségben a Dorottya nevet hazánkban. Hajdan szinte határtalan volt a műveltségi köre, s ha nyelvész, irodalomtörténész vagy szentek kutatója foglalkozott a Diocletianus császár korában, Kappadóciában mártíromságot szenvedett leánnyal, folyton találkozott azzal a poétikus legendával, amely a teológia határait érintheti – legalább a paraliturgia szintjén. Ha a Legenda Aurea (Arany Legenda) nyomán a XVI. századi hazai Cornides-kódexet lapozgatja valaki, így áll előtte a Dorottya-poézis: amikor a vesztőhelyre vezették a leányt, az ügyvéd odaszólt neki gúnyosan: — Aztán majd küldj nekem virágot a Paradicsomból, mert azt hallottam, pompás virágoskert az. Az ügyvéd feleségének a neve Teodóra volt, amely fordított sorrendben a Dorothea ógörög alakjának formája, és mindkettő azt jelenti: Isten ajándéka. Az ügyvéd már javában vigadozott – folytatja a legenda, a kivégzésről régen elfeledkezett, amikor szóltak neki, hogy virágos és gyümölcsös kosár érkezett számára, s hogy Dorottya küldte. Majd kiderült: a kosarat a vértanú kivégzése előtt egy bíborba öltözött, csillagkoszorús ifjútól kapta…

Ennyi a költészet, de soha nem hagyta nyugton a következő századokat. A szent ereklyéi Rómában és Bolognában vannak, és sajátságos virág-kultuszt teremtettek a diákság körében: rózsákat, gyümölcsöt szenteltettek, Thuróczi János, a szépírói igényű történész, aki a magyarok históriáját 1386-ig javarészt Lorenzo de Monacis Kis Károly magyar királyról szóló verses munkájának átdolgozása alapján írta meg, beleszőve népi anekdotákat, szokásokat, azt sem felejti ki művéből, hogy rózsák ünnepe, rózsák napja volt a Dorottya-névnap. A méltatlanul elfelejtett Benőfy Soma (múlt századi arlói plébános) Palóc tükör című kéziratában is szerepel a rózsa-ünnep, Koncz Lajos nyugalmazott teológiai professzor pedig arról a hangonyi szokásról beszélt, hogy a XX. század elején nevezett településen egy ferences barát (a Dunántúlról szakadt Borsodba) Dorottya-virágokat szentelt. Német kutatók írják, hogy a mártírlány közép-európai tisztelete főleg az augusztinusoknak köszönhető. Annak a rendnek, amelynek születési éve 1244, IV. Ince pápa jóvoltából; ő ugyanis a különböző remeteközösségeket és csoportokat egységbe fogta. Kultusz-virágoztató a boroszlói kolostor lett, majd a Szepesség.

A diákok sajátságos „nyelve” a középkorban, a hajnalodó reneszánszban az ünnepköszöntő, majd a „szent játék”, a dráma, a középpontban neves szentekkel. Így alakultak ki a Dorottya-játékok, egyesítve buzgóságot és költészetet, s mint jó nevelési lehetőségek, felmutatták a mindenkori szent-tisztelet s a tárgyi világ összefüggéseit: „vallás és életút” elválaszthatatlanságát, vagyis Isten és a gyermek összetartozását, ahogyan Friedrich Schweitzer fogalmaz a „vallási fejlődésről és keresztyén nevelésről”. (Kálvin Kiadó, 1999)

A „lelés” örömét a művelődés- és irodalomtörténeti szempontokkal a XVI. századi Nagyszombati-kódex Dorottyához szóló imádságában gyöngyként találjuk meg: „Idvezlégy Szent Dorottya asszony, jóságos (drága gyöngy, tavaszi rózsa, ez velágbeli életnek nyilvánvaló magyarázatja: légy mü érettönk esedező és dicsőségös te szízességödért és egyességödéret bőségest igyekezzél és járulj és országolj. Erős mindenható Isten, kinek nevéért dücsőséges Szíz Szent Dorottya minden kénját meggyőzé, tégödet alázatosan kérünk, adjad te szent malasztodat nekönk örökköl örökké.”

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu